Ködös Völgy 1 - Hogyan ismertem meg a szerepjátékot
Tizenkettő-tizenhárom lehettem, amikor az egyik osztálytársam elhívott, hogy játsszunk nála szerepjátékot. Megvallom, nem is emlékszem, mit játszottunk. Jobban aggódtam, hogy megjegyezzem, hány utcát mentünk melyik irányba, mielőtt megérkeztünk hozzájuk, még a kertvárosban is könnyen el tudtam tévedni a sok színes kerítés között. Meglepetésemre egy panelházhoz vezetett. Bent a testvére és annak párja fogadott minket. Nagyon hamar nekiestünk a játéknak, furcsa ezt mondani, látva, hogy mennyi idő szokott lenni egy karakter megalkotása. De Simon, a mesélőnk és az osztálytársam bátyja rutinosan és gyorsan végigvezetett a dolgokon.
Éppen az ókorrajongó koromat éltem, így a harcos karakterem nagy pajzzsal, lándzsával és egy rövid karddal vonult, mint egy jó római légiós. A történetbe azonnal beleugrottunk. A Ködös Völgy nevű városka melletti völgyet kellett kitakarítanunk. A kaland elején már a ködben sétáltunk, az osztálytársam, Henrik egy varázslót hozott. Szakadt szürke ruhákban, kezében egy elf koponyájával, amibe ősi rúnákat vésett. Megmutatta az egyik könyvből a rúnákat, mélyen csontba kapart egyszerű, pár vonalas szimbólumok, egy elveszett kor nyelvezete. Henrik lelkesen dobált Tolkien- és Moorcock-könyvekből szavakat, amiket meg se értettem.
A fantasy világa még új volt számomra. A ’90-es évek elején nem sok média foglalkozott vele, csak könyvekben került elő gyakorta és azokkal még nem kezdtem el barátkozni. Egy buta harcoshoz méltón nem értettem és nem érdekelt a mágusom furcsa szavainak sora.
Simon akkori barátnője Marion volt, egy gyönyörű, vörös hajú lány, aki pontosan annyira volt vonzó, hogy egy fiatal, még a lányokat nem kedvelő fiú szívét megolvassza. Dadogtam, ha megszólított és én szentül hittem, hogy senkinek sem tűnik fel. Pár éve utánanéztem, Marion és Simon még mindig együtt vannak, két gyerekkel, és valahogy ez a nő csak szebb lett.
Az ő karaktere egy elf nő volt, aki eltakarta az arcát, csak a copfban tartott haja, világoskék szemei és hegyes fülei látszottak ki. Nem is emlékszem miért, talán valami kulturális oka lehetett vagy seb, amit rejteni akart? Ki tudja már.
Ameddig Henrik őrült mágusa egy koponyával tárgyalt, Marion előre lopakodott. Kúszva, hangtalanul eltűnt a ködben. Simon neki mesélte el, mit látott, de én nem is figyeltem oda. A szobát néztem. A falon egy esőerdő-mintás tapéta, ami illett a hangulatunkhoz. Egy bolyhos, régi kanapén ültünk, előttünk egy dohányzóasztallal, megannyi kocka, könyv és papírok. Harmadáról azt se tudtam, hogy micsoda. Egyszer felemeltem egyet, hogy beleolvassak, de rám szóltak, hogy inkább figyeljek. Az ablakon a lenyugvó nap fénye haloványan sütött be.
Csak arra eszméltem fel, hogy a lány azt mondja, hogy ő lelövi az orkot. Az üvegasztalon kockák csörömpöltek. Simon a papírjait nézte. A levegő megfagyott. Marion visszafutott felénk, ismét bekészítve egy nyilat az íjhúrra. A köd fátylából megvadult kutyákként rontottak ki az orkok. Én rákérdeztem, mik azok. Simon leírása egy Frazetta-festményre hasonlított. Szőrös előemberek, majomszerű arccal, nagy agyarakkal. Ősi állathangokon makogtak, az egyik szeméből kiállt egy nyíl. Éreztem, ahogy a szívem hevesen vert. Nem tudtam, hogy veszélyben vagyunk-e vagy sem. Nem értettem, hogy mit kellene csinálnom.
A csapat felém fordul, én jövök. Nem akartam oda menni, féltem ezektől a lényektől. Henrikre néztem, miatta ismertem meg a szerepjátékokat, ő játszotta ezeket másokkal szünetekben a suliban. Azt mondta, támadj, hát támadtam, de nem a félszeműre, az túl gusztustalan volt nekem. Dobtam a kezembe nyomott kockákkal. Azt mondták, hogy mellé ment. Nem értettem, de Simon elmagyarázta, hogy az ork kivédte a lándzsám támadását.
Az orkok jöttek, kettő a háromból rám rontott, a fényes páncélos harcosra, aki legelöl állt. Az első nagyot dobott, de nem talált, azt mondták, hogy a pajzsom miatt nem tudtak eltalálni. Büszkén kihúztam magamat. A második nagyon közel ért, egy pont híján eltalált. Alig kaptam levegőt. Lenéztem és láttam, hogy 15 életerő pontom van. Majd a fegyveremre néztem, ami egy hatoldalú kockát sebzett és még két pontot. A saját fegyveremnek elég két támadás, hogy megöljön. Rettegtem. Nem akartam meghalni az első játékomon velük, és pláne nem Simon előtt.
Simon egy hosszú hajú rocker srác volt, igazi tinédzser, aki mindent és mindenkit lenézett. Fél perc türelme sem volt rám. Minden kérdésemre fanyar pofát vágott, vagy a szemét forgatta. Henrik sem járt vele jobban, a megjegyzései felén nevetett, a többire egyszerűen nem figyelt. Henrik úgy ugrálta körbe, mint egy kiskutya. Hordta be az innivalót és a rágcsát, és egy köszönömöt sem kapott. Mikor Simon megtudta, hogy azért jöttem csak én, mert a többiek nem értek rá, úgy viselkedett, mintha ez a kisöccse hibája lett volna. Egyedül Marionnal kedveskedett, de őszintén, vele mind azt tettük. Így utólag belegondolva, egy szerepjátékos lány a ’90-es években, aki értette és élvezte a játékot, hihetetlenül ritka dolognak számított. Persze lehet, hogy csak Simonnak akart kedveskedni, de emlékeim szerint soha nem panaszkodott a játékra, nem unta vagy szenvedett alatta. Pedig láttam az elmúlt évtizedek során pár barátnőt végigkínlódni a játékon a párja kedvéért.
Marion lőtt következőnek, a nyíl beleállt a felé rohanó félszemű ork nyakába. Simon nagy élvezettel írta le, ahogy a lény belefulladt a saját vérébe. Henrik unottan vállat vont és azt mondta, hogy nem akar varázslatot pazarolni ilyenekre. Ámultan néztem, de elmagyarázta, milyen keveset tud varázsolni, mégis, én életveszélyben éreztem magamat, ő pedig rajtam akart takarékoskodni. Körbenézve mindenki megértette a döntését és én úgy éreztem magamat, mint aki csak azért van ott, hogy meghaljon.
Simon kérdezte, mit teszek én. Nem akartam a kicsit sebző lándzsát használni. Úgy éreztem, hogy értelmetlen lenne. Kivontam a kardomat és azzal vágtam az egyikük felé. Dobtam és Simon újra számolt. Sikeresen támadtam. A szörny szívébe mártottam a kardomat. A vére lassan csepegett le a pengén a kézfejemre. Esküszöm a levegőért kapkodtam, mintha én harcoltam volna velük.
Az élő ork rám támadt, a dobás a legnagyobb volt, amit addig láttam a játékon. Simon azt mondta vagy sérülök, vagy feláldozom a pajzsomat. Persze, hogy eldobtam a pajzsot! A leírásában a csontos buzogány teljes erejével eltalált engem, de a pajzsomat magam elé tartottam, ami kettétört és engem a földre söpört. Megmutatták, mennyivel könnyebben tudok sérülni mostantól és a pánikom újra kezdődött.
Marion nyila mellé repült. Lelki szemeim előtt láttam a karakteremet a ködös völgy avarjában feküdni. A társaim méterekre tőlem. Hátrálok, ahogy ez a majomember-szörny közlekedik felém a buzogányával. A legszívesebben becsuktam volna a szememet.
Henrik csalódottan kimondott egy szót. Nem értettem, utána beírt valamit a karakterlapjára és dobott. Csak kapkodtam a fejemet, amikor Simon azt mondta, hogy az ork halott. Henrik elmagyarázta, hogy az ősi elf mestere koponyájába súgott szavakat, annak a szeméből lilás fény táncolt ki az orkig, ami élve megette a húsát, ameddig nem maradt több, csak csont és bőr. A tetem élettelenül zuhant a lábaim elé.
Marion felsegített. Akaratlanul elpirultam, amikor ezt mondta ez a gyönyörű lány. Felszedtem a kardomat és a lándzsámat. A pajzsomra azt mondták, hogy menthetetlen. Marion berakott egy rock kazettát a lejátszóba. A zenére Simon elmesélte, ahogy a három kalandozó fáradtan áll a halott orkokkal a lábuknál, előttük a völgy, amiről a város is a nevét kapta. Megannyi szörny, ami mind vérdíjjal jár. Barlangok, zegzugok, telis-tele ősi, misztikus rémekkel és szektákkal, amik a völgy sötét erejét akarják használni a rituáléikhoz. Levágtuk az orkok fejét bizonyítéknak, bedobtuk őket a zsákomba és figyeltük, ahogy a köd kicsit eloszlik, utat adva nekünk egy sötét barlang felé.
– Kezdjük! – mondta mosolyogva Simon.
