Ködös Völgy 2 - Wülf barlang
Rock búgott halkan a kazettás magnóból, az üdítő szénsavasan zizegett, a plafonon a régi csillár-ventilátor nehézkesen zúgott. Én minden erőmmel próbáltam belelesni a Simon előtti könyvbe, ami teli volt félmeztelen nőkkel, hatalmas izmú férfiakkal, véres csatákkal, és olyan szörnyekkel, amiket sosem láttam. Rendszeresen elvették előlem ezeket, mert azt hitték, hogy előre elolvasom a sztorit vagy megtanulom a lények értékeit. Pedig annak is örültem, hogy a kockák felét megjegyeztem.
Akkoriban még más volt a világ, a szerepjáték egy véres próbának számított. Ha érdekel, maradsz, ha nem bírod lelkileg, vagy nem tudod követi a dolgokat, akkor kiesel. A szerepjáték nem arról szólt, hogy mindenkinek legyen helye, itt csak a legerősebb élte túl. El nem hinnétek, hány párkapcsolat ment tönkre, mert a lány nem akart játszani vagy nem engedte el a fiút játszani.
Úgy éreztem magam, mint egy idegen egy mágikus világban. Féltem, mert semmit sem ismertem. Bizonyos dolgok egyszerűek voltak. Az ork fejeket zsákba dobtuk és én vittem, mert én voltam a csapat legerősebb tagja, ez teljesen érthető volt számomra. A kis harcosomat úgy terveztem meg, mint egy római légióst, mellvérttel, sisakkal, pajzzsal, lándzsával és karddal. Fiatal tudatomban ez volt a valaha létezett, leghatékonyabbnak tűnő harcmodor. A lovagokat sosem értettem, két ember kell, hogy fel tudd venni a páncélt, nem tűnt valóságosnak, és persze a lőfegyvereket még nem találták ki ebben a világban. Utólag visszagondolva, ez még mindig jó kezdő felszerelés, bármelyik szerepjáték rendszert is nézem.
Mégis kilógtam ebből a misztikus, ősi világból. A Ködös Völgy telis-tele volt szörnyekkel és barlangjáratokkal, ahol meghúzódhatnak a rémek. Ilyen szempontból úgy tűntem, mint a legvalódibb, legemberibb alak, aki betévedt erre a vidékre. Henrik őrült mágusa jött a jobbomon, ahogy a valóságban is ő ült mellettem a kanapén. Henrik a legkisebb testvér volt a családban, akitől elvárták, hogy tökéletes legyen: az idő alatt, ameddig ismertem, tanult festeni, rajzolni, járt matek és kémia különórákra, és úszni is. A szülei azt akarták, hogy mindenben tökéletes legyen és sokszor éreztem rajta ennek terhét. Amikor a varázslóját játszotta, ő és a karakter is akaratlanul nyálbuborékokat köpött és a bal szemét mindig lehunyta. Henrik végre tökéletlen tudott lenni, végre nem kellett megfelelni senkinek, amíg a kockáit fogta. Lehetett egy sötét mágus koponyával a kezében, nem pedig a család következő nagy reménysége. Csak most értettem meg ezt, amikor megírom az egészet, húsz-harminc év távlatából, átlátva a dolgokat.
Marion az asztal szélén, egy fotelben ült, vagyis általában elnyúlva feküdt. Feje az egyik karfán, lábai pedig lelógtak a másikon. Karnyújtásra a magnótól és csak egy kicsit kellett hajolnia, ha csókot akart adni Simonnak, a mesélőnknek, aki velünk szemben ült. Köztünk egy régi dohányzóasztal, ami valamikor áttetsző üveglappal rendelkezett, de már kopott és karcos volt. Simon körül papírok, jegyzetek, egy tucatnyi könyv kinyitva. Utólag kezdem megérteni, hogy miért aggódtak a szüleink és tanárok: ha ezt felnőttként megláttam volna akkoriban, én is azt hittem volna, hogy éppen démont idéznek a nagyszobában.
A csapat két tapasztaltabb tagja úgy rendelkezett, hogy tovább megyünk. Az ork fejekkel lelassult a karakterem, de még mindig a varázsló előtt voltam valamivel. A többiek azt mondták, hogy a völgy mélyebb része veszélyesebb, ezért a szélén mentünk tovább. A köd alig tízméternyi látóteret biztosított, az avar ropogott, kisebb-nagyobb sziklák csúcsosodtak ki belőle. Párszor viccesen megjegyezték nekem, hogy dobjak rá, vajon megbotlom-e bennük.
Marion dobott valamire, majd azt mondta Simon, hogy az elf zajt hall közeledni. Dühös és fájdalmas hörgéseket. Felajzotta az íját, mire én ledobtam a zsákot és két kézre fogtam a lándzsámat. A ködből egy medve rontott ki. Támadást dobtunk, meg sem várva Simon leírását. Két nyíl állt a nyakába, majd az én lándzsám a hátába. A medve összeomlott és mi megközelítettük. Éreztem Marion feszültségét. Valami nem stimmelt.
– Túl keveset sebeztünk ahhoz, hogy egyből meghaljon – súgta bizalmatlanul.
Az arcát leplező elf vadász odalépett a tetemhez. A keresést szimuláló dobások után sebeket talált a medvén, harapás- és tépésnyomokat az oldalában. Az állat nem támadott, hanem menekült. Marion meg akarta nyúzni, hogy eladja a szőrmét, de Henrik rámutatott, hogy érdemesebb lenne megtudni, mi tette ezt. Az elf egyetértett és továbbvezetett minket a véres nyomokon. Én még visszavettem a lándzsámat a vadból, Marion a nyilait. Mikor Simon mosolyogva megjegyezte, hogy az orkokból nem gyűjtötte vissza és azokat elvesztette, a lány szúrósan ránézett és a fiú megadóan beleegyezett, hogy mindent visszakapjon.
Egy barlanghoz értünk, halál- és dögszag áradt bentről. Valami nagy elánnal evett, hallottuk, ahogy a csontok ropogtak a fogai alatt. A medvebarlang lakóit valami széttépte és éppen elfogyasztotta. Marion elfehéredett, nem bírta ezeket a dolgokat. Simon inkább kicsit vissza is fogta magát. A varázslónk fáklyát gyújtott és mi ketten előre mentünk az íjásszal.
Egy wülf fogadott minket a tetemeken állva, szürke hátú, fehér hasú lény, farkas és kos keveréke. Négy szeme volt, amik páronként egymás felett sorakoztak és azonnal ránk pillantottak, és persze egy pár díszes kosszarvval is rendelkezett. A lény farkasmorgás és kecskemekegés hangját ötvözve hördült ránk. Én rögtön megjegyeztem, hogy ez nevetségesen hangzik, mire Simon megsértődve azt mondta:
– Tudod mit? Az is! Dobj, hogy ne nevesd el magad!
Természetesen elrontottam a dobást és a harc első körében nevetve fetrengtem a földön. A wülf közben Marionnak támadt. Felöklelte és a földre vitte. Henrik varázsolt, de valamit elrontott, mert semmi sem történt. Hangosan anyázott egy sort, majd idegesen lehúzott egy nagy pohár üdítőt és mérgesen hátradőlt a fotelben, az egész chipset az ölébe véve. Marion kimászott a szörny alól, de közelről nem tudott nyilazni, így kénytelen volt hátrálni.
Úgy éreztük, hogy a rockzene elhalkult. A szoba feszültté vált. Marion sérült, Henrik sértődött, én pedig bosszús voltam, Simon viszont ritka jól érezte magát. Új kör jött. A wülf nekirontott a fáklyát tartó varázslónak. A lábába mart és mindenki elfehéredett. Szegény varázslónak alig volt életereje. Emlékszem, harmad annyi pontja volt, mint nekem. Persze Henrik csak morgott sértődötten, mintha mindenki ellene lenne. Még Simonnal is veszekedtek, hogy a wülf azt támadja, akit lát és nála van a fáklya. Henrik el akarta dobni a fáklyát, mi könyörögtünk, hogy ne, de ő csak azért is eldobta a wülf mögé. Aztán, mikor rájött, hogy ez volt a cselekedete, és nem tud varázsolni, még idegesebb lett. Plusz a szörnynek esze ágában sem volt a fény után menni, amikor már elkezdett enni valakit, aki nem menekül el.
Az én lándzsám elrepült a fenébe. Marion a sötétben nem tudott olyan jól célozni. A harmadik körben a wülf újabb harapása megölte Henrik varázslóját. Ő erre kirobbant a kanapéról. Pár percig vitatkoztak a fivérével, hogy ez bizony egy ilyen játék és ezért kellett készülni tartalék karakterekkel, amiről mellékesen én addig nem is tudtam. Henrik feldúltan kivonult. Szörnyű érzés volt egyedül szemben lenni két tinivel, akik a legkevésbé sem akarták, hogy én ott legyek.
Simon idegesen rám szólt, hogy én következem. Karddal nekirontottam a vadnak, de melléütöttem. Marion is mellé lőtt. A szörny most engem támadott, de a páncélomon nem jutott át. Egyszerre voltam két világban. Egyrészt a valóságban, ahol a barátom magamra hagyott a játékban, ahova ő hívott meg és ahol a többi embert maximum egy órája ismertem, és úgy éreztem, nem nagyon kedveltek meg. Másrészt egy légiósként álltam, aki sérülten, az elf társnőjével küzdött egy szörny ellen, amit eddig meg sem tudtunk karcolni és már elvesztettük a csapat legerősebb tagját.
Újra én támadtam. SIKER! A kockán a legnagyobbat dobtam és belemélyesztettem a kardomat a rém hátába. Marion annyira örült, hogy felugrott a fotelből és visszaült, de már rendesen. Serdülő agyamnak egy akkor érettnek tűnő lány biztatása úgy hatott, akár tűz az olajra. Dadogni kezdtem, amit sosem tettem azóta se. Marion is eltalálta a fenevadat. Hangosan ünnepeltük és hamisan énekeltük a magnóból szóló rockot, amikor megláttam a feldúlt Henriket a konyhából bevinni valamit a szobájába.
Az emlékeim itt homályossá válnak, talán a következő körben vége is lett a csatának, talán még pár körig küszködtünk, az rémlik, hogy én és a wülf élet-halál harcot vívtunk, de csak aprókat sebeztünk egymáson. A heves kockadobálások olyanná váltak, mintha én és Simon harcoltunk volna egymással.
Arra tisztán emlékszem, hogy a csata végét Marion oldotta meg. Egyetlen kritikus sikerrel (a lehető legmagasabbat dobta a kockáival) a földre vitte a szörnyeteget. Felkapta a rémet, én a varázslót és a fejeket, és megindultunk visszafelé Ködös Völgybe. Elkapkodottnak tűnhet mindez, mert valóban kapkodva zártuk le az egészet. Talán mert Simon a karakterem halálát akarta, vagy mert Marion türelmetlenül rászólt, hogy ez lesz a történet vége. Bárhogyan is, pár percen belül végeztünk és Marion Simont beparancsolta a testvéréhez.
Régen egy játék olyan kapkodva ért véget. Gyerekként próbáltunk annyit játszani, amennyit csak lehet, haladni, és ha kellett akár újabb kalandba is kezdeni. Pontosan ezért ilyenkor rohanvást kellett elbúcsúzni. Nem maradt idő beszélgetni, kicsit elemezni mi is történt egy játék alatt. Persze nem is akartam nagyon maradni két veszekedő testvér mellett, de legalább Simon meghívott a következő játékra is.
