„XIII.LFP.K - A mocsári békák rövid életet élnek"

A jövő útjai / Novellák (88 katt) JohhnySilver
  2024.05.12.

„Nevezés a XIII. Lidércfény pályázatra – komoly kategória”,

Ada sikolya beleégett az agyamba. Egy mozdulat lett volna csupán, hogy kikapcsolom a fülest, ám csak álltam az ajtónál és néztem a zuhanó testet, ami pörögve veszett bele a Mars vörösen kavargó viharába.

– Nem én voltam – motyogtam az ajtónak támaszkodva.

A bal kezemben még ott szorongattam a sisakból kitépett légzőmaszkot, így nem éreztem hitelesnek az előbbi gondolatot, ezért megpróbáltam bűnbánóbb hangon megismételni. Az eredmény elkeserítő nyöszörgés volt csupán.

– Mi van már ott hátul? – csattant fel a pilóta az interkomon keresztül. – Fejezzétek be a műszerekkel babrálást! Még egy forduló és elindulok vissza a bázisra!

Nyitva hagytam az ajtót, majd kihasználva az irányváltást, átcsúsztam a raktér másik falához. Kihúztam egy szenzorbója állványt a hálóból és két mozdulattal letekertem a műszert a fémrúdról. Felrántottam a pilótafülke ajtaját, majd, mielőtt meggondolhattam volna magam, már döftem is. Egyenesen a sisak és a szék között kivillanó tarkóba. A műszerfalat elborította a vér, a topter pedig megugrott, ahogy kiszabadult az emberi kontroll alól.

Mindig lenyűgözött a természet nyers tombolása. Örült Nicknek neveztek az viharvadászok, akikkel jártam az Államokat. Soha nem haboztam, amikor meg kellett közelíteni a lecsapó tölcsért. A többiek az eredményért, műszerekből ömlő adatok bűvöletében éltek, engem viszont a halál közelsége nyűgözött le. Elég volt egy hibás gyorsítás vagy lassítás, hogy odavesszünk, de bennem az adrenalin dübörgésénél is jobban éltetett az elemi pusztítás látványa.

Amikor megláttam az első felvételt a marsi viharokról, ledermedtem. A vörös porfal végighömpölygött a láthatáron, felkavart mindent, és merre járt, lehetetlenné tette a létezést. Láttam, hogy vágja át az acélt, lebontja a felszíni épületeket az utolsó csavarig és mérföldekre szétszórja az emberkéz alkotta tárgyak felismerhetetlenségig szabdalt darabjait a tájon. Remegve néztem újra a képsorokat, tudtam, hogy mindenáron látnom kell egy ilyet, mielőtt meghalok. Az sem érdekelt, ha az életre szóló élményért másnak meg kell halnia.

Ada az utamba állt, amikor ki akartam ugrani gépből. Cserébe átélhette azt, amire vágytam. A sikolya miatt azonban ledermedtem és olyan érzés fogott el, mint még soha. Mások talán gyávaságnak nevezik, én pillanatnyi bizonytalanságnak. Senki nem tartott vissza, ugorhattam volna, egyenesen bele az örvénylő homokfalba, mégis meghátráltam. Láttam, ahogy másokat darabokra szaggatnak a tornádók, szedtünk össze viharvadászokat szétzúzott testtel, leszakított végtagokkal, de ez valahogy egészen különös pillanat volt. A vágy persze nem múlt el és nem hagyott nyugodni, ezért megöltem a pilótát, az utolsó embert, aki még megmenthetett volna a biztos pusztulástól.

A topter a hirtelen emelkedésből oldalazásba váltott, amikor az automata próbált kompenzálni, amit persze nem hagyhattam. Átnyúltam a hulla felett és előre toltam a kormányt. Gyerekként jártam hullámvasúton, ám egy üvegfalú, pörgő gépben teljesen más élményként éltem meg a zuhanást. A gyomrom pillanatok alatt feladta és a reggelim beterítette a monitorokat. Káromkodva kiköptem a savanyú ízt és becsusszantam a halott pilóta melletti székbe. Onnan még láthattam azt, amiért tulajdonképp átszeltem az űrt, de csak egy pillanatra, mert ahogy magával ragadott a vihar, az ablak millió darabra robbant szét és üvegszilánkokkal terítette be az arcom.

Megpróbáltam kitörölni a vért a szememből, de nem tudtam felemelni a kezem. A nyomaték az ülésbe szorított, a bömbölve betörő por pedig kegyetlenül marni kezdte a húsom. Egy kődarab felszakította a szemhéjam és egyetlen villanásnyi ideig tisztán láttam az ütközésjelző vörös fényét, mielőtt végleg megvakultam volna. A tüdőm égett az oxigénhiánytól, éreztem, hogy még egy szívdobbanás és szétrobbannak az erek a mellkasomban. Tudtam, hogy meghalok a becsapódás előtt és ez rohadtul dühített. Minden félrement, én pedig a semmiért halok meg.

Az utolsó, amit megéltem, egy görcsös rándulás volt. A farcsontomtól indult ki és a gerincem mentén áramütés szerűen hasított végig. Szerencsére fájdalom már nem kísérte, legalábbis a szétszakadt gerincvelő az agyamig nem juttatta el az ingereket. Halott volt a testem. A tudatom pedig kívülről szemlélte, ahogy a topter millió darabra robban szét a becsapódás pillanatában.

Biztonságos távolságból néztem végig a gép pusztulását. A tűz egy végtelenné nyúló percig bevilágította a vihar belsejét, de a szétmálló fém hangját messze sodorta magával a förgeteg. Sok dolguk nem lesz a mentőegységeknek, a szétszóródott maradványokból nem tudják összerakni a történteket és elkönyvelhetik az egészet egy szerencsétlen felderítőútnak. A többieket alig ismertem, de az tudtam, értem nem fognak könnyet ejteni, sem emléktáblát hátrahagyni.

A testen kívüli létezés rendkívüli élménye biztosan vallásos magasságokba emelte volna a legtöbb hívő lelket, akik a bámészkodás helyett a helyzet jelentőségét kezdték volna firtatni, ám számomra ez olyan volt, akár a távoli nagyi, akit ritkán látogattunk, mert hangos, büdös és marhaságokat beszél. Nem hatott meg. Ami inkább érdekelt, az volt, hogy szellemként kísértem majd a kietlen helyet az örökkévalóságon át, vagy az égi játékmesterek kitaláltak a számomra valamit, amivel leköthetik a figyelmem.

Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy az utóbbi lehet közelebb az igazsághoz, mert ahogy odébb lódult alattam a vaskos felhőréteg, a vörösbe burkolt tájban feltűnt egy oázisként zöldellő folt. Tanulmányozni akartam a helyzetet, de a lebegés mozgásba váltott át, és amíg a vihar áthaladt rajtam akár a víz a halászhálón, a kíváncsiság bilincsként szorult körém és lehajított az égből.

A becsapódásom felverte a vörös port körülöttem, és bár nem éreztem fájdalmat, a testetlenségem megkérdőjeleződött ebben a pillanatban. Feltápászkodtam. Elkezdtem leporolni a ruhám, de megálltam mozdulat közben és a helyzet abszurditásán elnevettem magam.

– Üdvözöllek a Marson, John Carter! – dünnyögtem félhangosan, de ha reméltem is választ, el kellett fogadnom, hogy a vörös sivatag szóra sem méltatott.

Az oázist a következő domb mögött várt rám. Nem akartam fennakadni azon, miért nem ott értem földet, inkább csak besétáltam az összeboruló fák közé.

Az ember, aki halott és mégis él, ennél ne várjon nagyobb csodát. Hiába gondoltam végig mindezt, ennek ellenére csalódottan torpantam meg. Kisebb tóra számítottam, melynek partját fehér kövekkel rakták körbe, akár egy városbéli dísztavat, a csobogóját pedig mesteri faragványok díszítik. Gondos kezek által összeállított madáretetőt kerestem, amin díszes tollú énekes madár dalol kedves, üdvözlő éneket. A vízben aranylóan csillogó pikkelyeket vártam, ahogy tovarebbennek a lépteimre megriadó halak, de igazából kibékültem volna némi napfényes, vidám csillogással is. Helyette kaptam egy bűzös mocsarat elburjánzott nádassal, melybe a korhadó deszkáival egy cseppet sem hívogató stég vezetett be. Az egész inkább hasonlított valami elláposodott folyókanyarulatra, mint a megfáradt utazók sivatagi álmára.

A talaj süppedősnek tűnt, ám az újdonsült, marsi testemmel probléma nélkül értem el a vízpartot. Nem voltam szomjas, mégis letérdeltem és belemerítettem a tenyerem a vízbe, de még mielőtt a számhoz emelhettem volna, egy hang megállított.

– Megszomjaztál?

A béka a stégről bámult felém. Lehetett akár látomás is, de ahhoz túl nevetségesnek tűnt a szituáció. A biztonság kedvéért kiengedtem az ujjaim közül a vizet.

– Félsz? – kérdezte.
– Az előbb haltam meg.
– Kitértél a válasz elől!
Megvontam a vállam.
– Értelmetlen a kérdésed.

A béka nem tűnt sértődősnek, mégis hallgatott egy sort, ám végül ő törte meg a közénk ereszkedő csendet.

– Gondolom, a választ keresed arra, mi történt!
– Legkevésbé sem érdekel.

Először láttam megmoccanni a beszélgetőpartnerem. Nem erre a számított. Én sem gondoltam ma reggel, hogy a halál nem az élet vége. Ott álltam a köztes állapotban, ami éppen megpróbálta szétcincálni az érzékeimet. Színek, illatok a helyükön, az ízlelést az előbb hagytam ki. Hátra volt még a tapintás. Mondjuk, a síkos bőrű mocsárlakót szívesen megszorongattam volna, de akadtak kétségeim a sikerrel kapcsolatban. A víz érintése nem hagyott nyomot, a kezemnek semmi baja nem lett az imént, igaz, azért mégsem gázoltam volna bele jobban.

– Az sem érdekel, mi ez a hely?
Ostobának tűnt a kérdés.
– Vagy egy rohadt álom, vagy a túlvilág.
A békán kuncogott egy sort. Legalábbis erre hasonlított a hang, amit hallatott.
– Ez még mindig a Mars.
Ha vitára akart ingerelni, mellélőtt velem.
– A jelen, a múlt vagy a jövő?
– Mindhárom.
Ez már érdekesebben hangzott, valószínű, meg is látszott az arcomon, mert kérdés nélkül folytatta.
– A köztes létbe kerültél.
– Nem érzek sem vágyódást, sem félelmet. Az emlékeim sem akarnak legyűrni. Rémlátomásom sincs.
– Ezek szerint én nem rémisztelek meg.
Vállat vontam.
– Ha igaz, amit mondasz, csak egy másik szerencsétlen vagy, aki elcseszett valamit és még nem tudta elhagyni a köztes testet. Nincs mitől tartanom.

Lehuppantam a tó partján és elnyúltam az árnyékban. Azon gondolkoztam, mi lenne ilyenkor normális. Zaklatottnak kellene lennem? Esetleg ordítva kérni az égtől, hogy elmehessek innen? Nem értettem igazán a bardóhoz. Hallottam róla az egyetemen, vitáztunk is párszor néhány sör mellett a baráti társaságban ezekről az ősi homályból felbukkanó tanokról, de annyira nem ragadott magával a filozófiája, hogy alaposabban elmélyedjek a titkaiban.

– Ennyi? Meg sem próbálsz tenni valamit? – kérdezte a béka néhány perc csend után.
– Hétszer hét nap a köztes lét. Ennyit kell kihúznom. Utána kiderül, hogyan tovább. Jelenleg nincs miért aggódnom. Alszom egyet, és mire felébredek, lehet, hogy te már túl is vagy az egészen!
– Mégis, mit gondolsz, mennyi ez az itteni időben?

Felültem. Nem szeretem a találós kérdéseket. Nem vezet jóra, ha olyant hall az ember, amitől ideges lesz.

– 49 nap. Sem több, sem kevesebb. Az időérzékelés egyébként is csalóka. Mondjuk, onnan lentről nekem is minden másnak tűnne!
– Itt Galaktikus időszámítás a mérvadó.
– Nem sietek sehova.
A beszélgetőtársam közelebb ügetett.
– Nem érted, igaz? Az itt töltött időd arra kell használnod, hogy áttekintsd az életed és kiderüljön, a cselekedeteid alapján milyen formában térsz vissza a világba. Meg kell találnod magadban a karma útját, hogy helyre hozd a hibáid és az új formádban legjobban tudd segíteni az Életet.

Megvakartam a fejem. Ezen akár érdemes is lenne elgondolkozni. Az évek elszálltak fölöttem, nem hagytam nyomot a világban, és igazából le sem szartam senkit. Ami érdekelt, megnéztem, amit akartam, kipróbáltam, ahova tudtam, elmentem. Szerintem így is jobb sorsot tudhattam magam mögött, mint a legtöbb ember, aki a blokkoló órához kötötte az életét.

– Azt mondod, a Karma döntésére várunk?
A béka bután nézett.
– Felfogtad, hogy neked dolgod van itt? Nem fog az öledbe hullani a megváltás!

Megváltás. Ez a szó nem jutott volna eszembe. Sebesen próbáltam felidézni a keveset, ami ezzel kapcsolatban az utamba került, de az vajmi kevésnek tűnt. Viszont a béka hangneme sértette az önérzetem.

– Hadd találgassak! Valamiféle vezető voltál az életedben.

Továbbra sem lehetett olvasni az arckifejezésében, de ahogy előre szökkent, abból azt szűrtem le, hogy érzékeny pontjára tapintottam.

– Honnan veszed?
– Állandóan ugráltatnád az embert és nem hagysz egy perc nyugalmat sem.
– Marhaság! Találgatás!
– Viszont annak egész jó – vigyorogtam a képébe. – Egyébként, ahogy siránkozol itt az időn, meg a feladaton, az is csak megerősít abban, hogy eltaláltam az előéleted!
A mocsárlakó felfújta a pofáját.
– Nem kértelek, hogy turkálj az életemben! Elmondtam, miért vagyunk itt, és kész. Semmibe veheted, de attól még feladatod van!
– Valóban – tápászkodtam fel. – Az első, hogy megszabadítsalak a szenvedésedtől.
– Nem szenvedek. Megfigyelek és a tényekkel dolgozom.
Közelebb léptem hozzá, mire odébb ugrott egyet.
– Ne közelíts, mert mérget köpök rád! – figyelmeztetett, de csak nevettem a fenyegetésen.
– A régi bölcsek szerint ugyanabban a folyóba kétszer nem tudsz belelépni, mert hát minden változik.
Leguggoltam mellé és folytattam:
– A karma megmutatja az utat a szamszaraban a következő élethez. Az ok és okozat megszakíthatatlan összefüggését nem lehet kijátszani. Elvileg.
– Mit akarsz ezzel?
– Nem figyeltél! Megszabadítalak a várakozás szenvedésétől – feleltem, aztán lecsaptam az addig a hátam mögött rejtegetett kővel.

Lehet bármilyen köztes lét, meg oázisnak tűnő mocsár a Mars közepén a sivatagban, a tudatommal létrehozott kődarab pont úgy széttrancsírozta a békát, akár a valódi kő a Földön. Utoljára az iskolai boncolásnál láttam a belsőségeket, de nemigen hatott meg a dolog akkor sem. Felegyenesedtem, rugdaltam rá egy maréknyi homokot, aztán kicsit odébb ismét lehuppantam.

Végre csend. Egészen remeknek tűnt így a halál utáni lét, ha nem kellett hallgatnom az idegesítő fecsegést. Gondoltam, valahogy kihúzom a hátralévő időt, aztán meglátom, mire lesz elég a korábbi életem a következőben. Azt csak remélni tudtam, hogy jó cselekedetnek számít, amiért a kis nyekergőt megszabadítottam a szenvedésétől.

A szundikálásomat közeledő léptek zavarták meg. Egy nagy darab, vörös képű férfi csörtetett be a fák között és megtorpant a mocsár partján.

– Mi a szar ez? – bődült el.

Nem sokáig tartott a nyugalom. El kellett ismernem, a karma kiegyenlített a tettemért. Erről eszembe jutott, hogy ha úgy van, ahogy sejtem, akár valóban lerövidíthetném a köztes létben eltöltendő időmet.

– Hé bunkókám, nem maradnál kussban? Éppen pihennék!
– Mi a fene? – fordult nagydarab a hang irányába. – Rohadt ocsmány ez a béka!

Az utolsó, amit láttam, a felém lendülő bakancs, és már várt is rám a következő élet.

Előző oldal JohhnySilver