XII.LFP.K – Második Eljövetel
Tíz nap maradt hátra az istenjövetel jeles napjáig, amikor Kálmos az asztal fölé görnyedve ünnepi beszédét írta, és inasa, a levélzöld szemölcsű Pufaj rikoltozva kereste fel a csillaglobbanás hírével:
– Tisztel-Atya, felviláglott! Ragyog a Lobogvány!
Kálmos úszóhártyás markából kiesett a ceruza. Úgy fordult Pufajhoz, hogy majd’ belereccsent a nyaka.
– Felviláglott? – visszhangozta.
– Fel, Atyám! Ne feddj meg, amiért ilyen dérrel-dúrral járulok eléd, de odakint már bolydul a nép, távcsövet szorongatva, tömjént füstölve! – Pufaj rücskeiről csöpögött a víz, összekoszolta az aranyhímzéses szőnyeget. – Jöjj gyorsan, Atyám!
Ám Kálmos ekkor már a vízálló papi köpenyéhez nyúlt, és becsapta a jegyzetfüzetét, melybe eddig körmölt. Két szökkenéssel ott is termett a küszöbön. Elrebegett egy litániát, mély levegőt vett, majd fejest ugrott a folyosót ellepő mocsárvízbe. Pufaj szorosan a nyomában, hallotta, ahogy ő is a hullámok alá bukik.
Kálmos ezt a házat csak elvonult írásra használta, ezért a kerítésként szolgáló mocsár sekély volt és tiszta – semmi hínár vagy egyéb fölösleges luxus –, egy-kettőre átértek rajta. A partra kapaszkodva újra sóhajtottak, meg kellett szokni a kinti, szárazabb levegőt.
Kálmos az égre pillantott, de Dagályváros sárból tapasztott tornyai épp eltakarták a Lobogványt.
– Menjünk a térre – intett Pufajnak. – Egyébként mikor történt ez a felragyogás? – kérdezte, ahogy ugrálva elindultak. Alkonyodott, a város zöld páráján túl még épp ki lehetett venni a dűnék bronzos foltjait.
– Az imént, Atyám. Amint megláttam, jöttem is, hogy szóljak neked.
– Jól tetted, fiam.
– Mit jelenthet? Az istenek korábban ideérnek?
Kálmos habozott. A legtöbb égi jel zavarosan jutott el idáig, a semlyékes felszínig, és ő óvakodott attól, hogy olyan jóslatot hozzon, amit később megcáfoltak a tények. Próféta és szemfényvesztő között ijesztően vékony határ húzódott.
– Előtte hadd lássam a csillagot – felelte végül.
A Lobogvány-téren, melyet épp akkorának hagytak meg, hogy a környező épületek sose fedjék el az isteni csillagot, már kész tömeg verbuválódott: unkák, varangyok és szalamandrák párától csillogó gyülekezete. Mind az égre szegezték a tekintetüket.
Kálmos meglátta: a Lobogvány mintha kétszer fényesebb lett volna, ezüst könnycseppként izzott a felhőkön túl. Sose tapasztalt még ekkora gyönyört. Elmotyogta a kedvenc imádságát, ma már vagy századszorra – „Az istenek kertje, a lelkem kertje.” Ott állt a tömeg szélén, és hiába volt felszentelt pap, most egynek érezte magát közülük, halandó, pőre békának, akinek még az árnyéka is apró volt, melyet a mennyei fény vetett. Hát elér idáig a tündöklés! Napról napra közelebb araszol. Nemrég még csak szikra volt, fakóbb a Miriklónál is, melyet a közeli csillagok közül elsőként nyel a köd – de Kálmos immár a bőrén érezte az égi leheletet, finoman égtek a köpeny alól kivillanó pórusai.
– Mit jelent? – kérdezte ismét Pufaj elcsukló hangon.
– Nem tudom – ismerte el Kálmos kelletlenül. Leporolta a köpenyét, mintha a szegélyébe varrt talizmánokat már most láthatnák az istenek. – Te érzed, fiú? A bőrödön. Meleg árad belőle.
Mielőtt Pufaj válaszolhatott volna, a Lobogvány fénye elhalványult. A tömeg egyként hördült fel, egy varangyasszony sikoltott.
– Semmi gond! – kiáltotta Kálmos, mert ő látta, érezte, hogy a csillag attól még megmarad. Ott izzott tovább, összehúzódva, makacs pontocskaként. – Nincs ok az aggodalomra. Az istenek nem most jönnek el, de nem is volt szó ilyesmiről. Jelenleg belépnek a mi világunkba, átolvadnak az ég pajzsán. A terv világosan kimondja: tíz nap múlva, a Sárszentelők Napjára várjuk az érkezést. Készüljetek tovább: ültessetek, metsszetek, öntözzetek és permetezzetek, ahogy megkívánják! – Pufajhoz fordult, és ezt már csak neki címezte: – E jelenéssel azt üzenték, hogy közelednek. Nem lankadhatunk.
Az inasfiú nyelve kilógott izgalmában. Kálmos nem tudott rá haragudni: elvégre kétszáz esztendeje várakoztak, nemzedékről nemzedékre szállt a készülődés terhe. Ebihal koruktól tudták, mit jelent a fejük felett parázsló Lobogvány, és már csak az utolsó napok maradtak hátra: a Dagály Birodalmat hamarosan magukhoz fogadják az istenek.
* * *
– Hogy állsz a beszéddel, Tisztel-Atyám?
Kálmos csak dünnyögött válaszként.
Hazafelé tartott a sötétbe borult utcán, az inas pedig elkísérte.
A bőre még enyhén pezsgett a csillag fellobbanó fényétől, a gondolatai szerteszét gurultak.
– Nem találom a helyes szavakat – mordult fel. – Túl sok minden jár a fejemben. Helyt kell állnom papként, főkertészként, szónokként, meg az egész kétéltű birodalom képviselőjeként is. – Belemártotta a hasát egy pocsolyába, amit pont erre a célra tartottak fent a döngölt járdán. – Latyakos egy ügy ez, ez az ünnepi beszéd. Mert hát hogyan érhetnék fel az iménti látványhoz a szavaimmal? Megsimított minket a menny.
– De hisz mindig jól szólsz, Atyám. Az imént is úgy feltüzelted a népet, amikor azok kétségbeestek volna, hogy öröm volt nézni.
– Az váratlan eset volt. Az istenek hangja szólt belőlem, úgy éreztem.
– Akkor imádkozz. Szólítsd magadhoz a jelenlétüket.
Kálmos oldalba koppintotta a nyúlós nyelvével.
– Csak óvatosan, Pufaj! Tudd, hol a helyed. Mit hiszel, tán nem imádkozom éjt nappallá téve?
– De, Atyám. Elnézésed kérem. Én csak segítenék.
– Segítenél! Inkább fontoskodnál. – Kálmos a fejét csóválta. – Na akkor halljuk: te mit tennél a nevemben? Már az imádkozáson túl. Mit foglalnál bele a beszédedbe? Hogyan gyűjtenél ihletet?
Pufaj elnémult. Lelassulva követte a papot, szeme ide-oda járt, ahogy ötleteket keresett.
– A kert – mondta aztán. – Járnék egyet a mocsár sűrűjében, hogy meghasson a népem erőfeszítése. Elvégre nem azért jönnek az istenek, hogy megcsodálják a kertet, amit az ő távollétükben neveltünk?
Kálmos hümmögött. Már épp megszólta volna a kis tudálékos varangyot, de ráébredt, hogy milyen rég járt odakint. Holdtölték, évek óta készült és készült, távcsövön át figyelte a Lobogványt, misék szövegét csiszolta, a főtér dekorációját tervezte, és közben a lényeg, az ingovány párája, távolabb és távolabb került tőle.
– Igazad lehet – morrantotta. – Miféle kertész vagyok kert nélkül? Reggel elkísérsz oda.
Pufaj bólintott. Mosolyogva folytatta az utat.
* * *
Békaszem nem látott nagyobb büszkeséget ennél: a horizontig húzódott a mohaszakállas fák rengetege, a pára vibrált a szúnyogok és méhek zümmögésétől. Szőnyegnél is vastagabb, olajos levelek fonódtak össze, tavirózsa ringott a nádasban. Kálmos lába kellemes, simogató iszapba süppedt. Pár szökkenéssel a vízbe is merült, alatta hajként lobogott a sárkányhínár.
Az egyik legrégibb emléke volt, hogy itt csodálta a szirmokat és a latyakból kandikáló krokodiltojásokat. Már totyogott valamicskét a szárazföldön, napról napra erősödött a tüdeje, ebihalfarkát koloncként húzta maga után. Anyja elmesélte neki, hogy igen, ez itt az őseik öröksége, az Első Eljövetel óta építik az égiek kegyeiért. „Az istenek kertje, a lelkem kertje.” A Mars bolygó szíve volt ez, minden zászlónál és himnusznál erősebben egyesítette a birodalom népeit.
Ahogy Kálmos egyre beljebb és beljebb úszott, nyomában a lelkesen csapkodó Pufajjal, feltűntek az istenek romjai. Bő kétezer éves oszlopok és boltívek kőből, rajtuk a fémmel rótt rúnák, egy megfejtetlen ábécé szimbólumai. Egykor egész házak álltak itt, ha hinni lehetett a regéknek, égbetörő tornyok és kikötők, ahonnan a mennyjáró hajók indultak, ám a sivatagi tornádók, mohó folyondárok és habos áradások mind követeltek maguknak egy-egy harapást, és mára csak a düledékek maradtak. A katekizmus úgy tartotta, hogy maga a természet is eme isteni építményekből áradt – e falak mögül sarjadtak a fák és zuzmók, itt szivárogtak elsőként a mocsár cseppjei. Az indákkal szőtt téglahalmokon békák imádkoztak: egy unka pap vezényletére csiszolt kagylószilánkokat szorongattak, és áhítatosan brekegtek. A szent szövegek egyik legizgalmasabb bekezdésénél tartottak, amely az istenek távozását taglalta, hogy hogyan keltek át a mennyeken és tértek vissza a saját világukra, mely a távcsövön keresztül óceánkéken csillogott. Kálmos intett a papnak, majd tempózott tovább.
Inasával együtt egy keskeny, úszó lápszigethez ért. Kifeküdtek a partra, élvezték a csöndet. Ez a tájék még zsenge volt: az ötödik gőteháború annyira megtépázta, hogy éppcsak gyógyulásnak indulhatott. Átlátszóvá tisztult a víz is, Kálmos kavicsokat és csőröscsigákat látott az alján. Azon morfondírozott, hogyan folytathatná az ünnepi beszédét, amikor ismerős vartyogás ütötte meg a fülét:
– …megmondom én, mi volt az, egy újabb porfogó.
– No de Káka!
– Jól hallottad: kacat, amibe beleütöd a lábujjad, meg amit évente vinni kell csiszoltatni. Akkor én már vennék a helyedben egy tisztességes csigahéjat.
Kálmos félrenyelt izgalmában. Régi szerelme, Káka közeledett a part iszapján, komótos léptekkel, valamelyik jellegtelen barátnője társaságában. Arra se maradt idő, hogy odanyögjön valamit Pufajnak, Káka már karnyújtásnyira ért, és szeme sarkából feltűnt neki az ő díszes vízálló köpenye.
– Ó! Kálmos! Azaz… Tisztel-Atya, én…
– Micsoda kellemes meglepetés! – Kálmos fejet hajtott. Akarata ellenére se tudta száműzni a negédes csengést a hangjából. – És még azt hittem, ez a reggeli lábnyújtózás a mocsárban nem lehet gyönyörűbb.
Káka zavartan kuncogott.
– Látom, a humorod nem változott.
– Én nem viccelek. – Tényleg nem viccelt. Káka az eltelt évek dacára fiatalos maradt, feje búbján gyöngyfényű mirigyek sorakoztak. Kálmos csak most fogta fel, mennyire kíváncsi, hogy mi történt vele. Pufaj egy kósza intésére távozott, de Káka barátnője először értetlenül pislogott, és csak akkor hagyta ott őket, amikor Kálmos megcsörgette a köpenyébe tűzött talizmánokat. – Na, így máris meghittebb.
Káka összeszűkült szemmel nézett rá.
– Neked aztán van bőr a képeden.
– Ugyan, a sors akarata, hogy most, ebben az órában találkozzunk itt! Ekkora véletlen nem történik csak úgy.
– Azért nem akkora véletlen. A mocsár naponta több ezer látogatót vonz. Inkább az a csoda, hogy még csak most futottunk össze, én ugyanis minden reggel erre járok, te pedig főkertész vagy.
– No igen – dörmögte Kálmos. – Főkertész létemre ritkán jutok el ide, ez a magyarázat. Sok a teendő.
– Vagy úgy. – Káka vetett egy pillantást távolodó barátnője felé, aki épp egy békalencsétől sűrű pocsolyába ugrott. Sóhajtott. – Legyen. Járjunk egyet e szigeten, ha már ilyen ritkán akadunk össze, akár a véletlen, akár a sors akarta így.
Kálmos szélesen elvigyorodott. – Remek! Tegyünk egy kört a Brakkvízű-tónál, hm?
– Felőlem!
Komótosan szökkentek a sziget partján, lágy sárcseppek szóródtak a hasukra. Kálmos úgy érezte, neki illene kezdeményeznie, ha már elküldte Káka beszélgetőtársát:
– Rég láttalak.
– Én meg nemrég láttalak. – Káka maga is megeresztett egy mosolyt. – Tegnap este a téren, amikor a tömeghez szóltál. Épp fakult a Lobogvány, és én megrémültem, hogy tán el is tűnik, hogy félreértettük a jeleket, és akkor meghallottam a hangod… Zsurla megkérdezte, hogy ugye ő az, mire én bólintottam.
Kálmos elkomorodott. Korainak ítélte Zsurlát említeni, egyelőre csak csevegni kívánt.
– Bizonyára tudod, hogy énvelem mi van – mondta –, hisz gyakran szerepelek, a miséimre csaknem az egész város eljár. Ezért inkább beszéljünk rólad. Hogyan töltöd az életed? Már amikor nem a kertben bandukolsz reggeli torna gyanánt.
– Elvagyok. Halad az élet, cseppről cseppre, mint az ingóláp.
A lányom… a lányunk serdül, lassan nálam is pufókabb. Céhet kell választania.
– Oh… Melyik van kedvére?
– A fémművesség érdekli.
– Az jó.
– Ühüm. – Káka megtorpant egy korhadó bürökszárnál. – Ide figyelj, Tisztel-Atya. Mellőzzük ezt a jópofáskodást. Az életem rendben van, ahogy Zsurláé is. Együtt élünk az új párommal, és boldogabbak nem is lehetnénk. Téged ritkán említünk, mert mindig valami veszekedés vagy szomorúság a vége. – Nem hagyta Kálmost szóhoz jutni, remegő hangon folytatta: – Most is csak úgy elküldted a barátomat, mintha mindenki felett állnál. Épp ez a habitus borított ki annak idején.
– Hiszen a barátod önszántából lépett le! – Kálmos csak ennyit tudott kinyögni magából. Nem érték hirtelen a vádló szavak, elvégre legutóbb is kuruttyolva, puffogva váltak el.
– Ha tényleg így gondolod, akkor nagyobb a gondod, mint hittem.
– Sajnálom, hogy ilyen akarnok pukkancsnak látsz – bukott ki Kálmosból. – Sajnálok mindent. Hogy már nem lehetünk együtt. De hívott az isteni ige, és én nem tehettem mást, ezek a szabályok. Egy másik életben talán egy boldog család lennénk.
Káka felkacagott. – Kérlek! Nincs ilyen másik élet.
– Igenis van. – Kálmos hamis ígéretek között válogatott. – Szívesen beszélgetek Zsurlával is, szakítok rá időt innentől. Hidd el, ott ég bennem a földi törődés szikrája, nem csak az égre emelem a tekintetem!
– Ugyan! – Káka meglengette a hártyás kezét. – Most a készülődés végső napjaiban tömérdek teendőd lehet. Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani!
– Márpedig ezt betartom – makacskodott Kálmos. – Megoldom holnap estére. Elhívlak téged és a lányunkat valami csámcsogdába, sőt, egye fene, az új párodat is. Csak jó sültek és borok, semmi morgolódás. Szakítok rá időt, ígérem!
Káka tétovázott. Kálmos érezte, hogy még mindig vágynak egymás társaságára, hiába felhőzte el őket a tömjénfüst a másik tekintete elől. Annak idején évekig utaztak, bejárták a zákányosi sóstavak gőzölgő öbleit, a Poshada Királyság páfrányerdőit, sőt, elmerészkedtek a lakatlan sivatagba is, ahol homok nyújtózott minden irányban, vörös és szúrós, akár a rozsda. Kálmos ott, a dűnék árnyékában értette meg, hogy a világuk kegyetlenül száraz, és hogy egyedül az isteneknek köszönhették az éltető párát: küldetéstudat szállta meg, a szentély homályában térden csúszva akart imádkozni, a papköpeny súlyát kívánta a vállára. Mire hazaértek, és Káka bejelentette, hogy petéket rakott, alig ötszázat, ő lélekben már felkészült arra, hogy mindent hátrahagyjon – az aranypecsétes munkát a hivatalban, a gondfeledt estéket a teraszon és élete szerelmét.
– Az új párom sose jönne el – brekegte aztán Káka, és hangjának éle eltompult. – Zsurlával még megbeszélhetem, hátha lesz kedve.
– Köszönöm! – Kálmos mélyen a szemébe nézett. – És neked volna kedved?
– Azt hiszem, igen.
Kálmos bólintott. Búcsú gyanánt csókot hintett Káka tetovált úszóhártyájára, majd otthagyta a keskeny szigetet, a tó fenekéig merült, ahová alig jutott el a fény.
* * *
„És az istenek már az Első Eljövetelkor ajándékot hoztak nekünk, megáldottak, hogy távollétükben jól végezzük a szent kertészmunkát: bőséget köszönhetünk nekik, örök nedvességet. Többé nem kényszerülünk téli álomra, nem kell a sivány vidéket járnunk, míg békalencsés oázisra lelünk. A házaink kétéltűek, mint mi magunk, félig vízben, félig a szárazföldön állnak. Az istenek kiemeltek a vörös porból, lángot lobbantottak a fejünkben, hogy okosabbak legyünk a teknőcnél és a krokodilusnál, hogy igánk alá hajtsuk a csigák tarka népét, hogy gombát és zuzmót tenyésszünk. Most, mikoron újra eljönnek, immár magából a halandó, vérző világból fognak kiszakajtani mindannyiunkat, eggyé válunk velük az égen, mint pete a pocsolyával. Nézzetek föl az égre, és”
Kálmos apró tűfogait kocogtatta a nyelvével. Alig tudott kiszenvedni magából három bekezdést, és most aztán végleg elakadt. Ihletre éhesen fordult körbe a dolgozószobájában, tekintete a nádszőnyeget, a faragott könyvespolcot és a mohapárnás kanapét súrolta. Pufaj a sarokban sepregetett, mellényén csomókban ült meg a por.
– Mondd – köszörülte meg a torkát Kálmos –, szerinted megérte?
– Mire gondolsz, Tisztel-Atyám? Készülni az istenek eljövetelére?
– Arra nem lehet eleget készülni – rázta a fejét Kálmos. – Én nem a nép igyekezetére gondoltam, hanem saját magamra. Mindenemet a hitemre áldoztam, arra, hogy az istenek jeleit fürkésszem, hogy a botanika ingoványába merülve a kertészek kertészévé váljak, hogy a távcsövembe kukkolva kiszámoljam, melyik napon ér ide a Lobogvány. – Megforgatta a ceruzát hártyás ujjai között. – De közben senkim sincs, amint elfújom a tömjénes füstölőt és leveszem a papi köpenyemet, a tükörképem ürességgel a szemében néz vissza rám.
Pufaj a seprű nyelét markolászta zavarában.
– Atyám, én… Nem is tudom, mit mondhatnék. A tegnapi találkozás bizonytalanított el?
– Nem bizonytalanodtam el! – csapott az íróasztalra Kálmos. – És különben is, ez magánügy, ne szólj bele. Inkább etesd meg a muslicákat. – Tépelődött még kicsit magában, hagyta, hadd főjön Pufaj a saját levében, majd megenyhülve tette hozzá: – De igazad van. Ha nem is jelenthetjük ki, hogy kételkedek a hitemben, de tanakodok. Sok minden jár a fejemben, sok olyan dolog, ami elterel ettől az ünnepi beszédtől. Tudod, van egy lányom, és ma este látni fogjuk egymást.
– Nohát. – Pufaj csak ennyit mert kinyögni.
– Jól mondod. – Kálmos ciccegve meredt a papírra, melyre az egyelőre csonka beszédet írta. – Érdekel, milyen lesz ez a vacsora. Vajon úgy érzem majd, megérte kihagyni Zsurla életét a hivatásomért? Lemaradtam a kopoltyúnyílásának napjáról, az első szárazföldre mászásáról, az egész ebihal koráról. Lényegében egy ismeretlennel fogok találkozni.
Pufaj ümgetett. Kálmos nem foglalkozott a zavarával, immár csak magának motyogta:
– Akárhogy is, de ma este kiderül.
* * *
A Lótuszkonyhát egy víz alatti barlangon keresztül lehetett megközelíteni. Puccos hely hírében állt, Kálmosnak minden rangját latba kellett vetnie, hogy lefoglalhasson egy asztalt. Mégis késve érkezett: ahogy kapkodva tempózott, keresztül az alagút vizén, átkozta saját szétszórtságát.
Káka és Zsurla már odabent ültek, és posványkoktélt szopogattak. Ahogy Kálmos lihegve, bocsánatkéréseket hadarva helyet foglalt mellettük, dülledő hasával majdnem feldöntötte az asztalt, az agyagkupák egymásnak koccantak.
– Szörnyen röstellem, én…
– Semmi gond, Tisztel-Atya – mormogta a lánya. – Nem történt tragédia.
– Hívhatsz apának is.
– Maradjunk az Atyánál.
– Ahogy neked jó. – Kálmos végigböngészte az itallap kínálatát, de közben lopva Zsurlára pillantott. Az anyjára ütött; rózsasziromra emlékeztető minták futottak mélyzöld bőrén, szeme húsos, élettől püffedő táskák között ült. Kész felnőtt volt. – Na, hozatok egy palack tömpölyit, rendben? Zsurla, felteszem, már te is csatlakozhatsz hozzánk.
– A lányod nem iszik – vernyogta Káka.
– Akkor neki kérek még egy kör posványlevet. – Kálmos csettintett a lengő tokájú éthordónak, és leadta a rendelést: a fűszerben pirított legyek mellé vízisikló-fasírtot kért. Míg várakoztak, szélesen elmosolyodott, és megkérdezte, hogy érzik magukat.
– Jól – vonta meg a vállát Zsurla.
– Szintúgy – felelte Káka.
Kálmos elpirult. – Nem könnyítitek meg a dolgom. Bővebben?
– Várom a Második Eljövetelt – mondta némi tűnődés után a lánya. – Meg a vizsgáimat. Éremművész leszek, ha minden jól megy. – Elővett egy kavicsberakásos rézmedált a zsebéből. – Ismerős?
Kálmos biccentett. A misevezetők hordtak ilyet a nyakukban, és dombornyomásuk jellemzően egy szent varangyot ábrázolt, akire a leginkább felnéztek. Az ő medálján maga Vak Kavicskó pózolt homályos szemével, tüskés hátával és indából font koronájával.
– Szép darab.
– Engem bíztak meg a következő tíz pap medáljának készítésével – mesélte Zsurla. – Ez a vizsgamunkám, élvezem. Az elmélet már más kérdés… Azt bizony be kell magolni.
– Akkor csak magolj.
Kínos szünet állt be. Egészen addig nem is szólaltak meg, amíg a felszolgálók eléjük rakták a vacsorát – Kálmos akkor elégedetten szippantott a fasírt gőzéből, és Káka konzuli munkája felől érdeklődött.
– A gőték királyságaiban is várják az isteneket, már persze a maguk módján. – Káka hernyómártást lapátolt a tányérjára. – Úgy hiszem, még mindig böki a begyüket a tény, hogy a Lobogvány a mi irányunkba közelít, és így az istenek mintha nagyobb kegyben részesítenének minket… De attól még hívők, hát áldozati máglyákat gyújtanak, és tűzijátékkal köszöntik a hajnalt.
– Gőték – horkantott Kálmos. – Felteszem, a szárazbörtöneik továbbra is üzemelnek.
– Igen – ismerte el Káka. – De sorra zárják be őket. És az úszóhártya-lyukasztás egyre kevésbé dívik.
– Fölösleges mentegetned őket. – Kálmos még élénken emlékezett a háború után hazaengedett foglyokra: a varangyok lenyúzott szemölcsökkel támolyogtak be Dagályvárosba, puha hasukon ott virított a szomszédos gőtekirályság billoga. Az unkák hanghólyagját átszúrták, szerencsétlenek úgy vonszolták maguk után az aszott bőrlebeny maradványait, mint egy kipukkasztott lufit.
– Nem mentegetem őket, csak beszámolok a tényekről. Te se lennél boldog, ha az isteneid, akikért mindent feláldoztál, köpnének feléd, és inkább a szomszédra kacsintgatnának.
– Nem lennék boldog, erre mérget vehetsz. De nem is ragadnék lándzsát és pattantyút, hogy azzal törjek a szomszédom életére. Csendben irigykednék.
– Csendben, persze. – Káka fellefetyelte a mártást rugós nyelvével. – Hiszen amolyan csendes típus vagy.
– Ezt most mire véljem? Az ellenséget véded velem szemben?
– Nincs semmiféle ellenség, Kálmos. Békét kötöttünk a gőtékkel.
– Mert a kert legszentebb oltárjait rongálták. Mégis mit tehettünk volna? Ott tapicskoltak a hártyátlan csülkeikkel, ahol egykor az istenek is éltek. Nem hagyhattuk, hogy elvesszen a múlt dicsősége.
– Őket is megilletné, hogy imádkozzanak, nem?
– Persze, a hegyi lápforrásban, ahová valók.
Zsurla kínjában a nyelvét pödörgette. – Anya, szerintem hagyd.
– Dehogy hagyom! – Káka megnyalta a szeme sarkát. Kálmos emlékezett rá, hogy régen is ezt csinálta, amikor ideges volt. – Ezt te se gondolod komolyan, igen mélyen tisztelt Atya. Miért lenne több jogunk a szentélyek látogatására, mint nekik? Mi vajon nem koptatjuk az ősi köveket azzal, hogy áhítatban hasalunk rajtuk, hogy tömjénfüstbe áztatjuk őket?
Kálmos felszisszent. Ejteni kívánta a témát, elvégre annak idején éjszakákon át vitatkoztak a gőtékről, Zsurla pedig itt ült nyelvnyújtásnyira tőle, a szemében egyszerre ismerős és ismeretlen csillogással. Kálmos meg akarta tudni, ki ő egyáltalán.
Valamiért mégis odanyögte:
– Barbár népség az, csoda, hogy szóba tudsz állni velük.
– Ez a munkám. – Káka hangja remegett az indulattól.
– Sose szerettem.
Már amint kimondta, tudta, hogy hibát követ el, de Káka haragjára nem készülhetett fel: volt párja felpattant az asztaltól, és kvartyogva ontotta magából, ami csak eszébe jutott a megjátszós papokról, a csicsás köpenyekről no és persze a fajgyűlölő eszmékről. Kálmos úgy érezte, a székbe döngöli a panaszáradat. Zsurla tekinte ide-oda cikázott közte és Káka között, végül ő is felállt, és a kijárat felé szökkent.
– Hé! – Kálmos utána kapott, de elkésett. – Ülj vissza a helyedre! Mindenki nyugodjon meg!
Zsurla hátra se fordult, úgy távozott. Káka még elkaffogott egy szitokszót, felhörpintette a posványlé maradékát, majd követte a lányt.
Kálmos legszívesebben utánuk pattant volna, felzavarta volna az egész éttermet a rikácsolásával, de mára épp elég kínos jelenetet rendezett. Kifizette a vacsorát, amiből egy falatot sem evett, és elindult haza.
Nem emlékezett rá, hogyan úszott végig a barlangon, és rázta le a vízcseppeket a köpenyéről, amint partot ért. Hártyás lába cuppogott a kockakő hűvösén. Fáklyák sápadt lángja kalauzolta hazafelé, fortyogott dühében.
Az esti levegő legalább kiszellőztette a fejét. Mire a Szittyószépe utcába kanyarodott, megbékélt a ténnyel, hogy senkije sincs. Még így is megérte papnak állni. Igazán megérte. A lányával persze válthatott volna több szót, szívesen meghallgatta volna a véleményét az élet nagy kérdéseiről, vagy akár csak az ínyenc fogásokról, de úgy tűnik, hogy így kellett lennie. Amúgy se az ő lánya volt, valami másik békát hívott az apjának, aki még a képét se merte idedugni – miért érdekelje hát?
– Megérte – mondta ki hangosan is, mert így maradandóbbnak érződött. – Megérte, Kálmos.
* * *
A félresikerült vacsora megerősítette a hitét. Újult lendülettel folytatta a beszéd írását, alig egy éjszaka alatt végzett: mire Pufaj felbukkant a küszöbön a reggelijével – gyékénykása és harmatméz agyagtányéron –, ő már próba gyanánt kétszer elszavalta, és kigyomlálta belőle a fölös frázisokat. Gyors, pattogó beszéd volt, egy igazhitű béka nem is kívánhatott volna szebbet. Kitért benne a becses királyi párra, akik a kincstár aranyával járultak hozzá az ünnepélyhez, az egyház egészére, köszönetképp a rendkívüli misékért, és persze a nép tagjaira, akik már most, hét nappal a becses pillanat előtt a városba érkeztek a birodalom minden szegletéből. Előadta Pufajnak is, aki megtapsolta, és játszásiból hajbókolt neki.
– Ugyan, ugyan – ingatta a fejét Kálmos –, a végén a fejembe száll ez a sok méltatás, ha nem vigyázok!
Pufaj erre teli szájjal kacagott.
Kálmos eldöntötte, hogy többé nem gondol se Kákára, se Zsurlára. A saját életüket élték, és bizonyára élvezték is – semmi keresnivalója nem akadhatott a társaságukban. Épp így szokták meg, tőle külön. Nincs miért sajnálkoznom, hajtogatta kevéske üres percében, meg persze: megérte, megérte.
A Lobogvány egyre közelebb ért, egyre világosodott. Az utolsó éjszakákon már az egész égboltot beragyogta, Kálmos pedig megkérte Pufajt, hogy húzza el a függönyöket, hogy a mennyei fény füröszthesse az álmát. Izgalomtól pezsgő időszak volt ez, a békanép ceremóniát ceremóniára halmozott, minden napszakra esett egy táncmulatság vagy rögtönzött fúvós koncert. Pocsolyánál is nagyobb zászlókat tűztek a tornyok csúcsára, virágszirmot sodort a szél.
Végül a Második Eljövetel napja virradt.
* * *
Kálmos korán kelt, reggeli gyanánt vízipipacsot rágcsált. Annyira izgult, hogy minden mást kínzás lett volna leerőltetni a torkán. Pufaj öltöztette fel: borostányszilánkokat akasztott a nyakába, úszóhártyáit gyantával pingálta ki.
Már délelőtt megkezdődött az igazi ünnepély: Kálmos az egyház előkelőségeivel együtt a királyi teraszról nézett le a szalaggal díszített buborékházakra, a pocsolyaparton gyújtott zöld-kék fáklyákra. Szíve eltelt büszkeséggel. Káka és Zsurla is látják majd, talán már most kiszúrták a köpenye alapján, ahogy magának Varty királynak a jobbján tetszeleg. Olyan közel került a Lobogványhoz, amennyire csak lehetett, elvégre a palota tornya volt a legmagasabb épület, amit a Dagály Birodalom valaha felhúzott.
– Micsoda látvány, Tisztel-Atyám! – Pufaj tollas kalapban, nyelvét nyújtogatva ácsorgott mögötte.
– Gyere ide a korláthoz, fiam. Innen még nagyszerűbb.
– Köszönöm, Atyám, de elvagyok én itt. Tudod, kicsit tériszonyos vagyok.
Távoli vidékről, a mocsár túlsó pereméről érkeztek látogatók – éneklő ragyahoniak, tarajos tőzegfik és konfettit szóró göröngyvérűek. Óriásteknőcök páncélján utaztak, melyre hímzett leplet terítettek. Még a gőték országaiból is odadugta a foltos képét néhány szerencsétlen; békét hirdető, szárított csermelyaszatot hordoztak körbe, parádéztak, Kálmos szinte elfogadta, hogy itt vannak. Most, az áhítat ilyen magas fokáról nézve egyszerű, esendő hívőknek tűntek ők is, nem vérre éhes vadaknak.
A Lobogvály fénye tompult, majd teljesen megszűnt. Ezüst foltként ereszkedett tovább, akár egy hópihe: ahogy telt-múlt a délelőtt a petárdák ritmusára, közelebb és közelebb ért. Kálmos szíve a torkában dobogott. Úgy becsülte, kora délután, valamikor a királyi desszertet követően érkezik meg.
– Nemsokára előadhatod a beszédedet, Tisztel-Atya – fordult hozzá őfelsége.
– Oh. – Kálmos a zsebére markolt, ahol a grafittól karcos papírjait őrizte. Elképzelte, hogy a különösen magasztosra sikerült zárósorok alatt Káka és Zsurla egymásra pillantanak majd, a tekintetükkel fogják üzenni, hogy igaza volt. Tényleg megérte. – Hálás köszönet a lehetőségért, fenség!
– Mi köszönjük. Mindent. Ha te nem vagy oly éles eszű és szemű, kedves barátom, akkor most nem is tudhatnánk, hogy az istenek közelítenek. Sokkal később fedeztük volna fel a Lobogványt, és lehet, hogy rettegnénk tőle. – A király egykedvűen brekegett. – No meg persze, esély se lett volna idejében megszervezni egy ily szép ceremóniát.
– Biz így van – udvariaskodott Kálmos. – Ez a nap minden béka számára…
Felharsant az égbolt. A Lobogvány ágyúgolyóként süvített feléjük, rémült kuruttyszó hangzott jobbról is, balról is. Kálmos eltátotta a száját.
Mielőtt veszélyesen közel ért volna, az istenek csillaga megállt. Most lebegett, és erre elhűlt a város, a békatömeg lélegzetvisszafojtva várta, mi történik a következő pillanatban.
A Lobogvány megmozdult. Lassan, ráérősen. Minden dűnénél gigászibb teste úgy ereszkedett alá, akár egy tükörből-vasból gyúrt hüllőtojás, melyet a mennyek csarnoka tolt ki magából. Akkora árnyékot vetett Dagályvárosra, hogy bealkonyodott. Kálmos kigúvasztotta a szemét. Mindjárt megpillantja az isteneket. Előlépnek a csillagból, és kinyújtják a kezüket…
Hasadék eredt a gigászi fémfelszínen, erek és repedések hálózata, és bentről fény ömlött, forrófehér fény, akár a hab a mocsár peremén, akár a tejszín. Kálmos akaratlanul felkiáltott, csöppnyi petének érezte magát, mely a tócsa zavarosában kallódik. A ragyogás lavinaként ömlött a városra, a nyomában hamu szaga terjedt, szikra csapott fel.
– Várjunk – nyögte Varty király. – Ez tűz.
– Elég az otthonunk! – sikoltotta Pufaj.
Kálmos csendre intette.
Nem erről volt szó, az istenek azért jöttek, hogy megcsodálják a kertet, amit a távollétükben építettek nekik. Hogy elismerés gyanánt mennyei dicséretbe vonják őket. Az istenek adakozók, és kertészek maguk is. Sose bántanák a mocsarat. „Az istenek kertje, a lelkem kertje.”
Ahogy újabb és újabb láng zúgott elő a csillag belsejéből, immár narancsszínűn és folyósan, mint a tojássárgája, Kálmos megértette. Hát persze. A szent tűz, a tisztító erejű hullám. Az égi fuvallat, amely erősebb a sivatagok tornádóinál is, és csak az arra méltót őrzi meg, az eretnekek húsát cseppekké és gőzzé olvasztja. Igen, most megmérettetnek. Kálmosból borzongva szakadt a sóhaj. Nincs mitől félnie. A láng elzúg majd körülötte, kikerüli bőrének rücskeit, akár a higany. Sose remélték, hogy az istenek gyönge szívűek, hogy befogadják az ügyefogyott hitetleneket vagy a vérszopó gőtéket; nincs itt semmi meglepetés. Bátorítóan biccentett Pufajnak, de az inas sarkon fordult és elszökkent. Kálmos nem fordult utána. Ő tudja.
Mások is menekültek, egymásba tekeredő lábak és farokúszók mindenütt, a lenti utcák megteltek a csapkodás és rémült brekegés zajával. Kálmos elnézett felettük, tekintete a Lobogvány sziporkájával dacolt. Remélte, hogy Káka és Zsurla méltóak a mennyre, hogy minden haragjuk ellenére szent életet éltek.
A fényvihar még közelebb ért, villámként csattogott, úgy fújta odébb a város tornyait, mintha üres csigahéjak lettek volna. Szétporladt a Kosbor-kupola is, és vele együtt az évtizedeken át farigcsált kavicsdíszek, a szent szobrok, a nőszőfűvel futtatott oszlopok. Odébb gőz ágaskodott, ahol a mocsártavak felforrtak, szitakötő zúgott a földnek, lángoló szárnya spirált rajzolt az égre füstből. Kálmos összerándult – és félt, hogy ezzel követett el végzetes hibát. Gyűlölte saját bizonytalanságát. Bűnhődni fog, ha nem hívő, ha kétség gyötri. Nem szabad meginognia. Minden kertész fölött állt, hibátlan életet élt, erre született. Megérte. A láng el fog söpörni körülötte, alig súrolja majd hártyás lábait, mintha csak finom homokot hozna a szél a sivatagok felől.
Kihúzta magát, hasát felfújta és előre düllesztette, úgy várta a forró égi csókot.
