Linktár

A Fekete Lótusz árnyékában

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/1 számában.

A hózápor vakító fehérségében fakón fénylett Aki öreg fémlámpása, mely vadul ide-oda táncolt a viharban. Gyenge lángját lassan fojtotta el a fagy. A nő remegve pillantott ki hófehér rókabunda kabátjából. Haloványan látta egy ház fényeit a távolban, arra vette az irányt a vad szélben, ami minden lépésénél hátra taszította.

Mire odaért, már alig maradt ereje kinyitni az ajtót, és szó szerint beesett rajta, mert a szél egyszerűen belökte a lakásba. Nehézkesen becsukta maga mögött, majd körbepillantott.

– Halló? – Szépen csengő hangját a vihar sem tudta kikezdni, de bizonytalanság bujkált benne.
– Üdvözöllek, kedvesem! – köszöntötte a ház lakója, egy apró, idős asszony, aki megannyi vastag ruha alá rejtőzött a hideg elől.
– Bocsáss meg, hogy így rád törtem, de a vihar…
– Ugyan, kedvesem! – legyintett a hölgy. – Senkinek sem szabadna kint lennie egy ilyen éjszakán. Foglalj helyet, melegedj a tűznél! Hozok egy kis teát.
– Köszönöm – hajolt meg Aki.

A régi, sárgás falú házban ismerős volt már, így hamar megtalálta a tűzhelyet, és letelepedett mellette. Hamarost már le tudta venni a vastag bundakabátját is. Az alatta hordott ruházata fekete és fehér volt régen, de hó mostanra szürkére mocskolta a fehéret és az idő hasonló színűre koptatta a feketét.

Az idős asszony közben visszaért a tálcával amin tea gőzölgött. Egy pillanatra felmérte a vendégét. Aki szépséges asszony volt a negyvenes éveiben. Ében, hosszú haja akár a selyem, a homloka felett azonban egy tincs teljesen megőszült. Egyenes, éles vonásaitól még az álla is olyannak tűnt, mint amivel vágni lehetne. Az orra picit hosszabb volt az átlagnál, hasonlított egy madár csőrére; acélkék tekintetében megvillant a tűz fénye. Ruházata szamurájéra vallott, de régi volt és kopottas, oldalán egy gyönyörűen faragott katana pihent hüvelyében. A feketére festett tokozás mesterien faragott mintái és a markolat vörös selyme még egy előkelőséget is lenyűgöztek volna.

A vendég tovább didergett, a gőzölgő tea sem fűtötte a testét, és a lobogó láng sem melegítette át, mintha magával hordta volna a fagyott mindenhová.

– Bocsásd meg a kíváncsiságomat, de szamuráj vagy, kedvesem?
– Voltam – felelte Aki. – Most már roninként élek.

Az idős asszony elcsendesedett, és tisztelettudóan hátrébb lépett. A fagyoskodó nő a tűzhely lángjaiba meredt, a mélyükön táncoló kékes fényre, mintha az igazságot kereste volna a tűzben.

– A Koru Hasu (Fekete Lótusz) klán és Matsumoto nagyúr szolgálatában álltam. Az egyik leghűségesebb szamurája voltam. Ám a klán és az ura mára nem létezik, én pedig a magam útját járom.

A nő felemelte a teáscsészét, és finoman elfújta a gőzt róla. Az illatát ugyan érezte, a meleg pára mégis elkerülte az arcát.

– Miféle út az? – kérdezte az öreg hölgy békésen, mégis megszeppenve vendége nyitottságától.

Aki elmosolyodott, bár a kérdés mélyen a szívébe hasított.

– Köszönöm! – mondta, és ismét belekortyolt a teába. – Az utam… nehéz. A klánomat szolgálva sok szörnyűséget tettem. Az uram egy kegyetlen és sötét lelkű ember volt, véres kezű gyilkos, aki élvezte mások szenvedését. Sok tragédiát hagyott maga után, ezeket a szörnyűségeket pedig mi, a szamurájai követtük el. A szabadságomat azzal hálálom meg, hogy megpróbálom eltörölni azt, amit tettem, vagy hagytam megtörténni, ameddig a klánt szolgáltam.

A megannyi rongyba burkolt apró öregasszony ráncos arcán mosollyal figyelte vendégét, és megértő tekintettel hallgatta a történetét, bár nem értette miért osztotta meg mindezt vele. A ronin közben dideregve masszírozta vállait, mert fagyos hideget érzett még itt, a falakon belül is. Sem a tűz, sem a tea nem melegítette fel. Hiába védte a ház a fagytól, az még így is marta a csontjait.

– Fáradtnak tűnsz – szólt az öreg hölgy. – Feküdj le, egy kis pihenés talán visszaadja az erődet.

Aki megadóan bólintott, majd felállt, és követte az öreget. Talán vendéglátója abban reménykedett, hogy ezzel megszabadulhat igen kellemetlen nyitottságától.

– Abban a szobában megpihenhetsz.

A ronin apró, keserű mosollyal nézte a folyosót és a falakat.

– Tudod, már jártam itt, évtizedekkel ezelőtt.
– Valóban? – kérdezte a hölgy.
– Az uramnak megtetszett a helyi földműves lánya, egy nagyon fiatal gyermek. Mikor a családja megtagadta, hogy átadják, minket rendelt oda. Fiatal szamurájként az egyik első feladatom az volt, hogy ártatlan falusiak torkához tartsam a kardomat, ameddig a gazdám megrontotta a lányukat.

Az öreg hölgy megremegett a történettől, arcán a mosoly erőltetetté vált, feszültség és düh csillogott a szemeiből.

– Mi... mi történt? – kérdezte szinte remegő hangon.
– Az apa egy idő után nem bírta tovább. Kést rántott és indult megmenteni a lányát – Aki erőtlenül támaszkodott a falnak, és a könnyeivel küszködött, a szava egy pillanatra elakadt. – De én a fejét vettem. Hagytam, hogy Matsumoto elvégezze a mocskos dolgát, majd hallottam, ahogy megölte a gyermeket. Aztán ránk parancsolt, hogy végezzünk ki mindenkit, amiért megtagadták a kérését.

Aki erőtlenül nyúlt az ajtó felé, amit az idős nő mutatott neki. Az ajtó felé, ahol valamikor az ura elkövette a gyalázatot.

– Hogy tudtál együtt élni a tetteiddel? – kérdezte sziszegő hangon az idős nő. A keze lassan elnyúlt, mint egy kígyó, és végigcsúszott a földön, egészen a ronin háta mögé. Ott felemelkedett, a körmök hosszú, acélosan csillogó karmokká alakultak. De lecsapni már nem volt ideje, mert abban a pillanatban, ahogy a szörnykéz megindult, Aki kivonta a kardját, és megperdülve egy határozott vágással csuklóból lehasította a kezet. A csonka kar visszahúzódott a rongyok közé. Az idős asszony arca megváltozott, az ártatlan lányé lett, akit hagyott meghalni ebben a házban. A nyaka, lábai és kezei démoni módra megnyúltak, dühösen markolta keze csonkját.
– Szellemirtó – mutatta a fel a fakószürke pengéjű kardját az egykori szamuráj. – A szellemvilágban kovácsolták az őröknek, hogy ezzel tereljék vissza a szökevényeket a két világ közti határról. Nagyszerű eszköz arra is, hogy a kísérteteket elűzze a világunkról.
– Átkozott! – üvöltötte a démoni lény és egy karlendítéssel átlökte a ronint a szoba ajtaján. – Elvetted az életemet, hagytad, hogy ezt tegyék velem, megölted a családomat és még van merszed rám támadni?

Aki nehézkesen emelkedett fel. A ruházatát megszaggatta a szörnyeteg, a karmolásokból szivárgott a vére. A szobában még mindig ott állt az ágy, amiben a gyermek elveszett, és a kísértet megszületett. Az ágyon még mindig ott volt egy apró csontváz, de az ágy körül megannyi emberi csont halmozódott fel. Szinte bokáig állt az emberi darabok közt, miközben a beszakadt ajtón bekígyóztak azok a furcsa, elnyúlt végtagok.

– Hittem, hogy egy szamuráj feladata az urát szolgálni. Mára látom a hibámat, de akkor túl fiatal és gyenge voltam, hogy felfogjam, vagy legyen merszem ellene tenni. Ezért most a bocsánatodat kérem.
– Bocsánat? Komolyan azt hiszed, hogy a bocsánatod bármit is ér nekem? – süvöltötte a szörnyeteg, miközben újra és újra lecsapott a nőre, ám a kard pengéjéről lepattantak a fémes karmok. A hosszú nyakon táncoló fej újra és újra megpróbálta arcon marni a ronint, de Aki mindig elmozdult. Több évtizednyi harctudás rutinja mozgatta, olyan ösztönösséggel mozgott, hogy már nem is kellett terveznie a lépéseit.
– Talán halált érdemlek a tetteimért, de nézz körbe! Megannyi áldozata volt már a dühödnek, ártatlan vándorok, akik besétáltak a csapdádba. Ha ma végzel is velem, arra kérlek, hagyd el e világot, és kegyelmezz meg a lakóinak.
– Kegyelem? Mit tudsz te a kegyelemről? Órákon át ordítottam érte! Könyörögtem érte és minden szamuráj, aki bepillantott abba a szobába, csak azt nézte meg, hogy az uruk jól van-e, ameddig megront egy gyermeket! Az egyetlen, ki a segítségemre sietett, azzal te végeztél! Nem tudod, mit éltem át a Fekete Lótusz miatt!

Az őrjöngő szörny szavai legalább olyan élesek voltak, mint a karmai, amik megtépték a ronint. Aki vérezve zuhant a falnak, Ruhája széthasadt, felfedve a ronin szíve felett a fekete lótusz jelét, amit fiatalkorában béklyóztak a bőrébe, és melynek sebe sosem gyógyult be igazán.

– Talán nem tudhatom, min mentél keresztül, de hidd el, nem te vagy az egyetlen áldozata a Fekete Lótusz klánnak.

A démon feje közelebb kígyózott, megvizsgálta a jelet, és a gyermeki arc ezernyi apró tűfoggal vigyorgott, azt látva, hogy a szamuráj is szenvedett. Aztán felemelkedett, hogy egy harapással végezzen a nővel, de Aki a bal kezének villámgyors mozdulatával egy papírt csapott a szörnyeteg homlokára. Az ősi szavak, amiket egy pap vésett a lapra, megdermesztették a lidércet.

A szörny a szent szimbólumtól megbénult, Aki pedig ezt kihasználva egy vágással eltávolította a kísértet fejét a nyakáról. A szörny fej nélkül is felrikoltott, sikolya megrengette még a hegyet is. A szoba fénnyel telt meg, majd a szörny alakja semmivé foszlott, és a síró kislány szellemét az apáé ölelte meg. Biccentett a roninnak, aki sírva viszonozta. A család végre békére lelt, és az ő szellemeiket kísérték el az itt csapdába esettek.

A fényes kék szellemek távozta után a ház felfedte valódi formáját. Lyukas falak, bogarak és csontvázak mindenhol. Aki felvette a kabátját a tűz mellől, ami sosem égett, vetett egy pillantást a teáscsészére, ami végig üres volt, majd kilépett a hóba és tovább indult, hogy megtalálja a megváltást.