A karácsonyi éhség
Tavaly lenyeltem a karácsonyfát. Piszkosul szúrta a nyelőcsövem és a szájpadlásom. Sőt, a fényfüzérek égették a torkomat, mintha száz erős paprikát zabáltam volna egyszerre. Eközben a gömbdíszek úgy pukkadtak szét a fogaim között, akár a felfújt rágógumi. Mindenki kiakadt a családban. Főleg a gyerekek sírtak, mert már a szaloncukrok is fel voltak aggatva a fára, és a zseléseket pedig mindenki szerette. Többek között nekem is az volt a favorit. Restelltem nagyon, de nem tudtam mit tenni.
A legszerencsétlenebb az volt az egészben, hogy az odakészített ajándékokat is felfaltam. Éhségem csillapíthatatlan volt. A műszaki cikkek mentek le a legnehezebben a torkomon, de megbirkóztam velük. Bár a fejhallgató némileg felakadt a nyelvemen, ami után köhögtem, öklendeztem, de ez se vette el a kedvemet. Egyébként az új ruhák íze valami fenomenális. Nem kegyelmeztem a márkás melegítőknek se, mert a címkékkel együtt landoltak a gyomorom mélységében. Igaz, az utolsó csomaghoz kellett egy kis majonéz, mert nem akart lecsúszni az a fránya zsenília sál.
Annyira sajnáltam a dolgot. Ráadásul mit is mondhattam volna? Már láttam magam előtt a bulvársajtó szalagcímeit „A férfi, aki felfalta a karácsonyt!” címmel. Ígérem, idén jó leszek. Most megyek, segítek karácsonyfát díszíteni, csak előtte megtörlöm a számat, mert túlzottan beindult a nyáltermelésem…
