Új Golgotára várva
A tél ölelte, néma rónaságon
a hó takarta csendes ájulatban
a napsugár a pillanatban átfon,
a fellegek közül kikandikáltan
leselkedik, tavasz nyomát keresve,
de még a fénye tó jegére koppan,
ezért sietve bújik el mögötte,
kivárja új idők szelét a sorban.
Nehéz a lét, ha lelkeden kufárok
telelnek át, rideg magányt lehelve,
ha kedvedet lenyomja mind az átok,
amelyre ráfagyott az Úr türelme,
ha társtalan, megosztva fáj a léted,
esélytelen bolyongsz csupán a télben,
ha elfogyott reményedet cserélted
megalkuvásra és karod, ha tétlen.
Mi lesz, ha majd az új tavasz kinyitja
az ajtaját a lázadó szeleknek,
vajon kibújsz-e majd a napvilágra,
s bevállalod, miként a hős eretnek,
hogy újra még a Golgotára hajtva
a porkolábok ott feszítsenek meg?
De szenvedéseid szemét kinyitja
a véreidnek és az ég ölelhet.
