Kalendárium - Február: Farsangi hagyomány
Hanna kényelmetlenül megigazította magán a zöld boszorkánymaszkot.
– Kereshettünk más jelmezt – mondta Krisztián.
– Boszorkány akarok lenni – felelte sértetten Hanna. – Különben is, már úton vagyunk.
– A helyszín közelében van egy pláza, van ott jelmezbolt, ha zavar a maszk.
– Engem? – kérdezte értetlenül Hanna. – Te piszkálsz vele napok óta. Csak azért, mert én nem csak vettem egy rókafarkat és a legolcsóbb papírmasé álarcot.
– Még mindig nem értem, miért költöttél ennyit a jelmezre, még egy teljesen jó ruhát is szétvágtál.
Hanna nem akart válaszolni. Inkább kinézett a kocsiból és úgy csinált, mintha a drága álarc nem csúszna állandóan lejjebb, amitől alig látott ki belőle. Félt, hogy túlvállalta magát, de Krisztián barátai rémesen pökhendi és elzárkózó társaságot alkottak. Egy éve jártak és mai napig nem szívesen szóltak hozzá, lenézték amiért nem keresett olyan jól, mint ők. Mindegyik vállalkozó volt vagy menedzser, jó kocsival, akik hetente járnak tornázni, állandóak voltak biciklitúrák és a drága vacsorák. Nem csak anyagilag, de fizikailag sem bírta tartani velük a tempót. Mégis azt gondolta, hogy ez most más lesz. Egy farsangi buli! Ez nyugis dolog, egy kis ivás, dumálás, viccek és az egyetlen dolog, amibe beleköthetnek, az a jelmeze, amire viszont egy rossz szavuk sem lehet, mert a legjobb és legdrágább, amit talált. Sőt, egy szép ruhát vágott szét, hogy elmondhassa, egy része kézzel készült és erre se lehessen kifogásuk. Krisztiánnal akart lenni és mivel a fiúnak fontosak voltak a szörnyű barátai, úgy döntött, bármit megtesz, hogy beilleszkedjen. Még ha úgy is érezte, lassan belehal a próbálkozásba.
Szerette volna a saját baráti körébe elvinni Krisztiánt, de a barátnői mind az „Újén” fitnesz programnak éltek mostanság. Nagyon idegesítővé váltak, ahogy minden második mondatukkal hívták Hannát kipróbálni.
Aztán egyszer csak felfigyelt valamire.
– Elhagytuk a várost? – kérdezte a párjától.
– Nem mondtam? – nézett rá meglepetten Krisztián. – Kerti buli lesz, sütögetéssel.
– Nem mondtad – jegyezte meg Hanna, majd fellelkesedve folytatta. – Szeretem a bográcsozást!
Lelkesedése az egész úton kitartott, még azután is, hogy meglátta a faházat, ami valószínűleg drágább és nagyobb lehetett, mint bármi, amit ő valaha is meg tudna szerezni. De minden jó hangulata elpárolgott, amikor meglátta, hogy mindenki csak egy apró félmaszkot hord és senkin sem volt igazán jelmez, maximum olyan színekbe öltözött, mint amilyen a maszkjáé volt
– Basszus! – húzta vissza az épp kiszálló Krisztiánt. – Szólhattál volna, hogy ne vigyem túlzásba.
– Én mondtam – jegyezte meg a fiú és elhúzta a kezét, hogy köszönjön a barátainak.
Pár percen belül ismét minden olyan volt, mint általában. A társaság befordult és szinte egyikük sem szólt Hannához. Némelyikük megkérdezte, hogy van, ha éppen megállt mellette, de nem is érdekelte a válasz, és a mondat közben elsétáltak mellőle. Most is suttogtak róla a háta mögött, ahogy szoktak, de legalább végre dicsérték is. Majdnem mindegyik megemlítette, hogy milyen szuper a jelmeze és mennyire örülnek neki, hogy kiöltözött. Krisztián kényelmetlenül kerülte a témát, így Hanna nem tudta eldönteni, hogy mi lehet a baj. Félt, hogy ez valami vicc és éppen szemtől szembe kigúnyolják, de igazából őszintének tűntek.
Egy idő után egy fekete farkasmaszkos férfi felállt a sörpadra. Hanna azt hitte, hogy részeg, de az stabilan állt és megkocogtatta a poharát, mintha szólni szeretne.
– Kedves barátaim! – Hanna már a kimért modorából felismerte a férfit. Ki nem állhatta, mert a pasi mindig úgy bámulta őt, mint egy darab húst. – Sok éve hagyomány nálunk, hogy februárban összegyűlünk és elbúcsúzunk a téltől.
Krisztián Hanna mögé állt, és a kezét finoman a vállára rakta. A lány hozzábújt és remélte, hogy ez egy utalás, hogy lassan mennek haza.
– Ezt a hagyományt az őseink kezdték el Németországban. Ennek fontos része, hogy a telet el kell űzni és ehhez az szükséges – a férfi ekkor drámai szünetet tartva Hannára nézett és az összes vendég is felé fordult. Hanna zavartan Krisztiánra nézett, mert a fiú szorosan megmarkolta a csuklóját. – Hogy elégetünk egy boszorkányt – fejezte be a szónok.
Hanna próbált szabadulni Krisztián szorításából, de a férfi egy centit sem eresztette.
– Ugye csak vicceltek? Ez valami beavatásos dolog, ugye?
– Én mondtam, hogy válassz más jelmezt – felelte fogát csikorgatva Krisztián.
Mikor a többiek elindultak felé, Hanna ösztönösen kirúgott, ám a férfiak gyorsan elkapták a lábát.
– Köszönjük, Hanna – mondta a farkasmaszkos. – Máskor csak egy hontalanra rakunk egy maszkot, és ameddig be van állva, elégetjük, de ha a boszorkány önkéntesen jön el, az igazi áldás. Hála neked, nagyon jó nyarunk lesz!
Hanna könyörgött, kapálózott, sikoltott, de a férfiak úgy vitték egy kitűzött cölöphöz, mintha semmi súlya sem lenne. Hiába mondott bármit, egyikük sem válaszolt rá, a többi résztvevő csak sugdolózott egymás között, mintha mi sem történne. Hannát a cölöphöz kötözték, olyan szorosan, hogy a kezét felvágta a kötél.
– Krisztián! Segíts! Állítsd meg őket!
Ám hiába sírt, hiába könyörgött, sehol sem látta párját egészen addig, míg a tömeg szétnyílt és Krisztián elő nem lépett egy üveg benzinnel, amit Hannára öntött. A lány érezve a szúrós szagot és a szájában a szörnyű ízt, végre felfogta, hogy nincs kiút, hogy nem játszanak vele.
– Rohadt, elitista, beteges szörnyetegek! Dögöljetek meg! A pokolban égjetek el, ti elmebeteg állatok!
– Ez az, kedves – mosolygott a farkas és gyufát gyújtott. – A düh hozza a vihart.
Ezzel meggyújtotta a benzint és Hanna üvöltve borult lángba. Hiába a kín, hiába perzselődött le róla a bőr és a hús, még mindig szidalmazta őket. Vastag, fekete füstoszlopként szállt fel az égbe, amiből egy tomboló viharfelhővé vált, és zivatarával elmosta a telet.
