Hangya egyperces
Ő volt a negyvenedik, akit aznap eltemettem.
Sose érdekelt, kik ezek a nyomorultak, hogy honnan hozzák őket, hogy miért éri meg a szétmarcangolásuk. Százötös azt mondta, a patak menti bolynál háború dúl, és az ottaniaknak méregmirigye is van, jobb hát biztosra menni. Merthogy „mérgezett szövetet nem eszünk”, szól a regula. Nekem aztán mindegy, felőlem darazsak vagy termeszek is széttéphették volna őket, a lényeg, hogy parancsot kaptam. És „a parancs az parancs”, szól a regula.
Hamar olyan lett ez a munka, mint a többi: rutinból ment, a hólyagok a láblebenyemen megkeményedtek az ásástól, az antennáim megbékéltek a hullabűzzel.
Szóval ő volt a negyvenedik aznap, és ahogy a gödörbe löktem, lelassult az idő. Zuhant a kavicsok felé, lassan, lustán, ahogy az esőcsepp gördül a levélen. A szelvényein porszemek peregtek. Elszédültem. Mi ütött belém?
A negyvenedik csápjai örök görcsbe rándultak, szemének ezernyi lencséjéből kiveszett a fény.
Rájöttem. Ugyanolyan keskeny potrohszelvénye volt, mint nekem. A csáprágói is olyan csálén álltak.
Én is lehettem volna.
