XI.LFP. Űrhalál - A jég szabadsága

Szépirodalom / Novellák (118 katt) R. Harbinger
  2021.04.18.

Nevezés a XI. Lidércfény pályázatra

Lorenzo lóhalálában sietett ki a pilótafülkéből a hangos riadó közepette. Már a folyosó szájánál szembesült a menekülő Alvaro látványával. Fivére felkapaszkodott a forgódob túlsó falára illesztett létrán, és eltűnt a hátsó részlegbe vezető folyosón.

Lorenzo agyán átvillant Dr. Harrison figyelmeztetése, sose próbálja ki a most következőt, de mindhiába. A férfi elrugaszkodott a létra tetejéről, közben mantrázta magában a középkorú doki szavait, miszerint a dobban uralkodó centrifugális erők eredője a dob középpontjában csaknem nulla. Persze csak egy valamit értett ebből a halandzsából, hogy a dob közepén alig van súlya.

Átsiklott a túloldali folyosóhoz, még azelőtt elkapta a létrát, mielőtt ereszkedni kezdett volna. Tompa puffanását követően felkapaszkodott a folyosóhoz, miközben Sarah követte kábítófegyverrel az övében.

Lorenzo hatalmasat szökkent a csökkentett gravitációjú folyosón, míg Sarah kibiztosította pisztolyát. Testét rosszalló érzés árasztotta el, amikor Alvarora állapotára gondolt.

Lorenzo elérte a második dobot, és meglátta a zsilipkamrához siető öccsét. Nem vesztegette idejét lecsúszásra, egyszerűen leugrott. Először lassan ereszkedett, utána gyorsult, és keményen landolt.

– Alvaro! Állj meg! Állj!

Öccse nem is akarta meghallani szavát, magára zárta az ajtót.

– Ne! – üvöltötte Lorenzo, veszettül csapkodta az ajtót.

Sarah megállt az összekötő folyosó szájánál, és letekintett a fémajtóval hadakozó férfira. Beleborzongott a felismerésbe, innentől nehezebb dolguk lesz.

Lorenzo benézett a kicsi ablakon keresztül, és belebámult Alvaro kéken izzó szemébe. Összerezzent, ahogy a hideg végigszaladt hátán. Tehetetlenül figyelte, amint Alvaro eltűnik a padlón lévő nyílásban. A zsiliptető automatikusan lezárult, azt követően a kabin levált jól hallható szisszenéssel.

– És most mit teszünk?! – kérdezte Sarah.

Lorenzo előtt több tucatnyi rossz kimenetelű forgatókönyv pörgött le egyetlen másodperc alatt.

– Azonnal utána megyünk! – kapott a létra felé. – Szólj Josephnek, hogy álljon Föld körüli pályára, és készítse fel az űrsiklót!

A New Horizon szinkronpályára állt. A csoport átkelt a zsilipen, és elfoglalta helyét a siklóban. Miközben Lorenzo bekötötte magát, agya azon kattogott, Alvaro épségben földet ért-e.

Joseph közölte, megkezdik a leválást, a hajó ezt követően kiemelkedett a két forgódob közül. Ember-hibrid technológiájának hála hajtűkanyarral fordult a kék planéta felé, és pár rövid perc után belépett a légkörbe.

Lorenzo olyan erősen markolta karfáját, majdnem kitépte helyéről a kinti villanások közepette. A siklót irányító Joseph-re és Sarah-ra pillantott, majd hátrasandított a két üres székre. Gyomra liftezni kezdett, de nem a megkezdett S-manőverek miatt. Egyszerre gyűlölte öccsét, sajnálta, és iszonyatosan aggódott miatta.

– Houston, közeledünk – hívta Joseph a központot. – Sikerült elfogniuk Alvarot? Vétel!
– Itt Houston, igen, az izolációs csapat most hozza be. A leszállópályát előkészítettük maguknak, a fogadóbizottság már várja Önöket.

Lorenzo lehunyta szemét. Gondolatait bilincsbe verte utolsó, New Horizonon megejtett beszélgetésük Alvaro bezárását követően.

***

– Fázom – közölte Alvaro reszkető hangon, ahogy priccsén kuporgott, és hideg párát lélegzett kifelé. – Olyan hideg van, még a csontjaim is fájnak tőle.

Lorenzo a kicsi ablakon keresztül figyelte, és próbálta felfogni állapotát. Amikor Jean megvizsgálta a fertőzés után, heves hőmérsékletcsökkenést állapított meg.

– Visszaviszünk a Földre, és ott majd rendbe hoznak. Már jelentettük az állapotodat, a központ pedig felkereste a legnevesebb orvosokat és biológusokat. Bármi is költözött beléd, ki fogják szedni, bízz bennem!
– Megérek én ennyit? Láttad, mit tettem, ott voltál. Ha lenne bátorságom hozzá, öngyilkos lennék.
– Ez nem igaz. A fertőzés teszi ezt veled, az kényszerített rá. Te magad mondtad, hogy alig emlékszel valamire. Jean szerint a tested próbál felülkerekedni, az agyad próbálja megóvni épelméjűségét.

Felrázta Lorenzot emlékeiből a földet érés puha zökkenője. A fékszárnyak megemelkedtek, ejtőernyők nyíltak. Az utasok megkönnyebbülten vették tudomásul, épségben hazaértek. A Hampton folyamatosan lassult, és megállt az eléjük érkező egységek mellett.

Lorenzo nem türtőztette magát, felpattant, és a kijárathoz sietett. Meg sem várta, hogy a lépcsőt szállító autó teljesen odaálljon, átpattant rá az ajtó kinyitását követően, és lerohant. Hazmat-ruhát viselő emberek karoltak belé, és visszatartották.

– Az öcsémhez akarok menni, eresszenek!

Ereiben izzó adrenalin lüktetett, koponyáját öccse iránti kötelességtudata feszegette.

– Nyugodjon meg, Molina! Azonnal hagyja abba!

A többiek feltartott kézzel bukkantak elő a siklóból. Joseph parancsnok azon töprengett, mikor üti le valaki Lorenzot hadakozásáért, de ez elmaradt… kicsit sajnálta a dolgot.

***

Alvarot hordágyon szállították be a parancsnokság fertőzésveszély miatt kiürített orvosi részlegébe. Az előzetes vizsgálatok is kimutatták, a fertőzés erősödik, és egy bizonyos fok után talán már a védőruha sem lesz elég ellene.

Bevitték Alvarot az elkülönítőbe, és azonnal betolták egy szkenner alá, majd elszörnyedtek az eredményeken.

Alvaro mozdulatlanul bámult felfelé, és Kellyre gondolt. Csak villanásokra emlékezett az egészből, agyát a feledés jótékony, de rémisztő köde lepte el.

Henderson tábornok, a csoport munkájáért felelős katonai biztos az üvegfal túloldaláról követte az eseményeket. Acélos vonásaival tiszteletet követelt, plecsnijei az elmúlt idők harcairól árulkodtak. Az egyik orvos beszámolt neki az eddigi eredményekről, miszerint Alvaro kivonja a hőt környezetéből, testhőmérséklete ennek ellenére is rohamosan csökken. A testében lévő fertőzés terjed, átveszi az irányítást agya fölött, és megöl benne bizonyos részeket.

– Fertőző? – kérdezte Henderson az állát dörzsölgetve.
– Igen, uram, roppant fertőző. Amint elhelyezték odabent, mindenkit kihívok. Nem kockáztathatjuk meg egy idegen organizmus elszabadulását a bázison.
– Vegyenek mintát, és elemezzék ki!

A tökéletes biológiai fegyvert látta az idegen vírusban.

***

Lorenzo idegesen sétálgatott fel s alá a szobában. Magát okolta a történtekért. Megdörzsölte tarkóját, arca megvonaglott a dühtől.

– Mi van az öcsémmel?! – vonta kérdőre a szobába lépő Dr. Madisont.
– Kérem, üljön le, Mr. Molina! – A nő hangja lágyan csengett, mégis arra késztette Lorenzot, vegyen vissza stílusából. – Fel kell tennem pár kérdést, és szeretném, ha őszintén válaszolna rájuk.
– Előbb válaszoljon az én kérdésemre! Mikor láthatom?!
– Jól van, egyelőre játsszunk úgy, ahogy maga szeretné. Még vizsgálják az öccsét, a személyes találkozóra várnia kell. Mi ketten is csak azért beszélgethetünk szemtől szemben, mert negatívak lettek az eredményei. Úgyhogy megkérném még egyszer, foglaljon helyet, vagy különben hívnom kell egy őrt, aki leülteti.

Lorenzo megfeszített arcizmokkal foglalt helyet az asztalnál, összefűzte karját. Nehezen tudta fékezni temperamentumát.

– Nos, Mr. Molina – foglalt helyet a doktornő –, szeretném tudni, hogyan fertőződött meg az öccse. Próbáljon azokra a részletekre koncentrálni, amelyeket esetleg kihagyott a jelentéséből.

Megelevenedett Lorenzo előtt az a végzetes este, amikor csendben figyelte a vizsgálatokat végző Alvarot a labor ajtajából.

– Szia, mióta állsz ott?
– Fél órája.
– Mi van?! – rökönyödött meg Alvaro.
– Csak vicceltem – válaszolta széles mosollyal –, most érkeztem. Találtál valami izgalmasat? Mozognak-e kicsi, zöld emberek a lencse alatt?
– Nagyon vicces vagy! De ha ennyire tudni szeretnéd, láss csodát! – kapcsolta be a monitort. – Íme, egy aprócska földönkívüli! Az Európáról felhozott minta hemzseg ezektől a kis fickóktól.

Lorenzo nem tudta olyan mértékben értékelni a képernyőn ide-oda mozgó mikroszkopikus lényeket, mint testvére.

– El nem tudod képzelni, hogy ez mekkora felfedezés! – lelkendezett Alvaro. – Eddig is tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban! Jó, ezek nem olyan fejlett lények, mint mi, vagy akik lezuhantak Roswell mellett azzal a hajóval, amit felhasználtunk a New Horizon megépítéséhez, de nagyon is különlegesek. Ha itt, a vastag jégpáncél alatt túlélték, akkor szinte bárhol túlélhetik. Egyszerűen csodálatos!

Sikerült leütnie könyökével a mikroszkópot.

– Jaj, ne! – kiáltott fel Alvaro, de koránt sem a mikroszkópot sajnálta.

Leguggolt, és megpróbálta kiszedni a mintát a törmelékek közül, de elvágta ujját. Felszisszent, arcára komolyság ült ki. Fertőzésveszély lépett fel, a felismerés egészen csontjáig hatolt. Egy pillanat alatt lejátszódott előtte minden rá váró vizsgálat, kísérlet, majd felpattant, és kitolta bátyját a laborból.

– Tűnj innen!
– Mit művelsz?!

Lorenzo szava semmit sem ért, Alvaro aktiválta a karantént.

– Az üveg elvágta a kezem – mutatta fel sebét –, talán megfertőződtem! Senki sem jöhet be, értetted?! Senki!

Lorenzo úgy érezte, jéghegy nehezedik hátára annak teljes súlyával és hidegségével.

– És utána mi történt? – kérdezte Dr. Madison szorgalmas jegyzetelés közben.
– Elvégezte magán a szükséges vizsgálatokat. A tesztek pozitívak lettek, megtalálta vérében a mikrobákat. Próbált ellenszert találni, de nem járt sikerrel. Kelly megpróbált beszélni vele, de… A többit már tudja.

Dr. Madison látta Lorenzon, mennyire megviselik a történtek, nem akarta tovább forszírozni.

– Jöjjön velem, elviszem az öccséhez.

Lorenzo pulzusa felgyorsult. A férfi le sem vette szemét az utat mutató Dr. Madisonról. Nem ismerte ezeket a folyosókat, de tudta, lementek a föld alá a lifttel, a mínusz hatodik szinten állt meg velük, ezt követően útjuk jobbra vezetett.

– Felhatalmazást kaptam, hogy lehozzam ide, és felvilágosítsam Alvaro Molina további sorsáról.

Lorenzot kirázta a hideg ettől a mondattól.

– Emlékszik Zero Mountainra? Onnan küldték fel Önöket a New Horizonra idegen technológia segítségével. Hamarosan átszállítják az öccsét abba a létesítménybe. Ők sokkal felkészültebbek, mint mi, anyagi forrásaik szinte végtelenek.
– És mi van a specialistákkal, akiket idehívtak?
– Átirányítjuk őket Zero Mountainba, hogy az ottani erőforrásokkal dolgozhassanak.

Dr. Madison kinyitotta az ajtót mágneskártyájával, majd félreállt az útból. Lorenzo belépett a megfigyelő szobába, ólomnehéznek érezte a benti atmoszférát. Hidegen hagyták az orvosi kütyük, tekintetét mágnesként vonzotta magához a tükörüveg túloldalán kuporgó Alvaro.

– Mi történik vele?

Szíve összeszorult, mintha vasmarokkal facsargatnák.

A vizsgálatot végző Dr. Strauss megvárta válaszával a nő biccentését.

– A testhőmérséklete folyamatosan csökken, jelenleg tizenöt Celsius fok. Próbáljuk kiegyensúlyozni a hőveszteséget a szoba felfűtésével, de nem segít.

Lorenzo csak nyomokban hallotta Strauss szavait, agya csakis Alvaron tudott kattogni.

– Hogyan lehetséges ez? – rebegte.
– A testébe jutó idegen organizmus szaporodik, és megváltoztatja őt. Először a szervezetéből vont el hőenergiát, majd ez kiterjedt a testén túlra is. Egy hihetetlenül extrém endoterm folyamat zajlik le benne.

Lorenzo komor tekintettel fordult oda a doktorhoz, és elgondolkodott rajta, vajon Strauss tudja-e róla, miből is diplomázott.

– Geológus vagyok, nem kémikus, doktor. Kérem, fogalmazzon egyszerűbben annak kedvéért, aki kövekkel játszik, nem lombikokkal.
– A jelenlegi testhőmérséklete tizenöt fok, és tovább csökken. Percenként háromtized fokot esik, és nem vagyunk képesek megállítani.
– Fázom – nyögte Alvaro.

Lorenzo az üvegfalhoz sétált, és szomorúan figyelte testvérét. Ha szüleik élnének, beleroppannának a látványba.

Alvaro feltápászkodott, tenyerét a tükörüvegre helyezte. Érzett valami lágy melegséget a túloldalról, szeme előtt piros sziluett rajzolódott ki. Nem tudta, hogy Lorenzot látja a tükörfal másik oldaláról, aki kezét az ő kezéhez illeszti.

– Mit sikerült még kideríteniük?
– Jöjjön velem, Mr. Molina – vette vissza a szót Dr. Madison –, a csapata többi tagjára is szükségem van a továbbiakban.

Henderson tábornok távozásukat követően lépett a megfigyelőbe.

– Készítsék fel az átszállításra!

***

Joseph és Jean az asztalnál ültek, és szótlanul bámultak maguk elé. A parancsnok a családjáról készült képet nézegette. Feleségére, Anne-re gondolt és lányaikra, Larara és a pár hónapos Allisonra. Sarah a tőle megszokott formáját hozta, fel s alá mászkált, heves lépteivel csaknem lyukat vájt a padlóba.

– Nem akarsz leülni? – törte meg hallgatását Joseph.
– Ti hogy a francban tudtok ilyen nyugodtak maradni?! Nem tudjuk, mi van Alvaroval, Lorenzo sincs itt, bezártak minket, és ki tudja, mi jön ezután?!
– Csak azt teszik, amit kell.
– Elmész a francba, Jojo!

A parancsnok pontosan tudta, Sarah csak akkor cukkolja ezzel a becenévvel, amikor le akarja vezetni haragját.

Az ajtó kinyílt, elsőként Dr. Madison lépett be, őt követte Lorenzo. Sarah odasétált a nőhöz, és megállt előtte orrhossznyi távolságra.

– Magyarázatot követelek, meddig tartanak még bent minket?!
– Ameddig szükséges, úgyhogy kérem, nyugodjon meg, Ms. Michaels.
– És ha nincs hozzá kedvem?
– Akkor majd kedvet csinálunk hozzá.

Mint akik erre vártak, három jól megtermett őr érkezett kintről. Sarah megszeppent első pillantásra, de két báty mellett nőtt fel, és katonai iskolába járt. Megeszi őket reggelire, ha kell.

– Sarah, kérlek, ülj le – szólította meg Lorenzo. – Ez fontos.

A nő Madison szemébe pillantott rövid időre amolyan „ezzel még nem végeztünk” jelleggel, majd helyet foglalt.

– Köszönöm – kezdte a doktornő. – Nos, akkor szeretném hallani a küldetés részleteit az Önök szavaival. Tekintsünk most el a korábbi jelentésektől! Az érdekel, amit esetleg kifelejtettek.
– Előbb maga válaszoljon, doktor! – dőlt előre Jean két kezét összekulcsolta. – Hol van Alvaro?
– Átszállítják Zero Mountainba további vizsgálatokra. Éppen most készítik fel az utazásra.

Jean és a többiek egyszerre pillantottak Lorenzora, aki nem reagált semmit. Hiába sarkallta tettekre testvéri szeretete, pontosan tudta, hogy szükség van az átszállításra.

– Tehát – folytatta Madison –, vágjunk bele! Onnantól érdekelne, amikor mintát vettek a jég alól.

Joseph-et megrohanták az emlékek.

A magukkal vitt Deepstar merülőegység piros fénybe burkolózott. A Jupiter árapályerőinek köszönhetően a tektonikus lemezek elmozdultak, a kiömlő magma fénnyel és hővel táplálta környezetét, kiváló táptalajt biztosított a mikroszkopikus létformáknak.

– Itt is van – jegyezte meg Sarah, miközben joystickokkal vezérelte a Deepstart. – Gyere a mamához!

Az egység mintát vett a talajból, majd elindult felfelé. Sarah bekapcsolta az automata visszatérési protokollt, és elégedetten hátradőlt székében.

– Na, így kell ezt csinálni!

Lorenzo előredőlt a nő válla fölött, hogy lássa a monitort. Sarah megérezte a férfi finom illatát, és eszébe jutott tegnapi légyottjuk a New Horizonon a rendszerek ellenőrzése közben. Csak ketten tartózkodtak a fedélzeten, és alkalmuk nyílt kihasználni a csökkentett gravitáció lehetőségeit.

– Szeretném mihamarabb megkapni azt a mintát – lépett előre Kelly. – Alig várom, hogy lássam, milyen élőlények rejlenek benne.

Felegyenesedett, majd megcsókolta Alvarot.

– Ezt olvastam a jelentésben is – szakította félbe őket Dr. Madison. – Az utána lévő rész érdekelne. Tudom, hogy eseménytelenül telt az útjuk visszafelé, csaknem hazaértek. Fókuszáljunk a fertőzésre és Dr. Kelly McGillis halálára!

***

Henderson tábornok a haza szolgálatára gondolt, miket érhetne el ezzel a vírussal, tarkója máris bizseregni kezdett.

– Induljunk!

A hazmat-ruhát viselő katonák egyike rázárta az izolációshéj tetejét a leszíjazott Alvarora. Felvitték a felszínre a rájuk váró Herculeshez, aminek motorjai már hangosan dübörögtek. A fedélzetre tolták az ágyat, majd Henderson is követte őket biztos távolból izoláló ruha nélkül. Az új eredmények fényében csak a távolságra kellett figyelnie, a fertőzés nem terjedt levegőben.

A pilóták magasba emelték a gépet, és lejelentették az irányt.

– Sajnálom, fiam, hogy így alakult, de a hazájának szüksége van Önre.

Alvaro megérezte a mellette álló nő testhőmérsékletét még a ruhán és a héjon keresztül is, ekkor mintha tűz gyulladt volna fagyossá váló lelkében. A körülötte izzó hőforrások annyira csábították, mint ragadozót elejtendő prédája.

A pántok jegesedni kezdtek, Alvaro megfeszítette karját, és eltépte őket. Felcsapta a plexitetőt, megragadta a nő csuklóját, és piócaként kezdte szipolyozni hőenergiáját.

– Fogják le! – adta parancsba Henderson.

Az egyik katona odaugrott ugyan, de Alvaro macskareflexszel vette magához a nő fegyverét, és lelőtte a közeledő férfit, majd még hárommal végzett. A nő kétségbeesetten sikoltozott, eressze el, Henderson pedig parancsot adott a visszafordulásra és fegyveres egységek kirendelésére.

Alvaro megemelte lábát, ezzel sorban eltépte a megmaradt szíjakat. Leszállt az ágyról, és térdre kényszerítette a nőt.

Észbekapott, mit művel. Nem veheti el valaki életét úgy, ahogy azt Kellyvel is tette. Eleresztette a padlóra omló nőt, majd a tábornok felé fordult. Henderson rögvest fegyvert rántott, de nem lőtt, mert Alvaro ugyanúgy célba vette. Farkasszemet néztek, és a tábornok ráeszmélt, a vírus rendkívüli gyorsasággal és erővel ruházta fel Alvarot. Katonai szemmel egyszerre látott benne fenyegető ellenséget és kiaknázatlan lehetőséget.

– Rendben, fiam, nyugodjon meg, és beszéljünk! Mit akar tenni?

Alvaro nem tudott mit felelni. Nincs ellenszer, nincs, aki segíthetne. Hová tudna elbújni a világ elől? Kéken fénylő tekintete először telt meg élettel átváltozása óta.

– Van hova mennem.

Vállon lőtte a tábornokot, majd mielőtt az viszonozhatta volna, ő oldalra mozdult a célkeresztből. Lefaragta a köztük lévő távolságot, és megragadta ellenfelét.

Henderson sosem érzett még ilyen vasmarkot, torkát mintha satuba fognák. Megütötte Alvarot, de nem ért vele semmit. Alvaro szeme beszédesen villant, nem bírt ellenállni a Henderson körüli piros aurának. A tábornok azonnal ordítani kezdett, ahogy megérezte a csontjába vágó hideget.

– Mi a fene folyik ott hátul?! – üvöltötte a pilóta.

Alvaro eleresztette Hendersont, és megindult a fülkéből kilépő másodpilóta felé. Kiütötte kezéből a pisztolyt, és besodorta a helyiségbe. Rádöntötte a műszerfalra, és fojtogatni kezdte.

A pilóta elszörnyedve figyelte barátja kékes árnyalatba forduló arcát. Felemlegette magában feleségét, gyermekeit, és imádkozni kezdett a túlélésért.

Alvaro eleresztette a férfit, majd elkapta a pilóta nyakát, de nem táplálkozott belőle. Közel hajolt hozzá, és lassan suttogta utasítását, miközben a raktérben heverő nő kinyitotta kéken izzó szemét, és párát lehelt sisakjába.

***

Dr. Madison látta a kis csapaton, mennyire maguk alatt vannak. Lepillantott eddigi jegyzeteire, és elgondolkodott, mindent leírt-e, amikor egy katona rontott a terembe a kényszerleszállás hírével.

– Mi történt?! – pattant fel Lorenzo, székét felborította.

A katona elmesélte, megszakadt a kapcsolat a géppel, amikor az leszállt egy autópályára, és azóta sem érnek el senkit. Egy csapat már indulásra készen állt, hogy a helyszínre menjen.

– Mi is megyünk. – Joseph Dr. Madison szemébe fúrta tekintetét.

Kollégái sokszor gondolták jégcsapnak Madisont, de Joseph megtapasztalta emberi oldalát az évek alatt.

– Kelvin hadnagy elkíséri magukat a hangárhoz – válaszolta a nő. – Mire odaérnek, egyeztetek a jelenlegi katonai vezetővel.

Lorenzo szaladt ki először a teremből, Joseph elrebegett egy köszönömöt utolsóként.

A csapat hamar felért a felszínre Kelvin hadnagy vezetése alatt, ahol a katonai egység tagjai beugráltak a helikopterbe. Lorenzoék is beszálltak, a gép pedig felemelkedett.

Newton ezredes nem nézte jó szemmel Dr. Madison közbenjárását, és próbálta is éreztetni velük.

– Na, most jól figyeljenek ide! Csupán a doki nőnek és az én jó szándékomnak köszönhetik, hogy jöhetnek! Azt akarom, hogy ne legyenek láb alatt, maradjanak mögöttünk, és ne legyen semmi hősködés! Nem tudjuk, miért szálltak le a géppel, és nem akarok semmi zűrt, értették?!

Mindenki egységesen bólogatott, bár Lorenzo elhúzta száját a parancsok miatt. Ha az öccse bajba került, akkor szent kötelességének érezte, hogy megmentse. Elgondolkodott, mi lenne, ha ő fertőződik meg. Felsejlett benne a régi emlék, amikor Alvaro aggodalmaskodott miatta.

Lorenzo az infúzió csöpögését figyelte a kinti beszélgetés helyett, ami szülei és orvosa között zajlott. Nem tudta, mi baja van, csak annyit értett, hogy valami ritka betegségben szenved, amit az öccse már nem kapott meg. Ezért hálás volt.

Kicsi, piros rakéta emelkedett fel az ágy széle mögül. A fiatal Alvaro bukkant fel lentről, amint hajtóműre emlékeztető hangot hallatott szájával, kezével testvéréhez reptette a játékot.

– Hogy érzed magad?
– Nem vagyok jól.

Nem tudta szavakba önteni a fejében parázsló érzést. Agya mintha felpuffadt volna, és ki akarna törni koponyájából.

Alvaro nem látta még ilyen elesettnek testvérét. Szomorúság és aggodalom különös keveréke töltötte el, ami azt súgta, adja oda neki a rakétát. A kisebbik Molina letette a játékot bátyja keze mellé, majd ráhelyezte annak kézfejét, legfelülre a sajátját fektette.

– Testvérek mindörökké – mosolygott erőt sugárzóan.

– Ott van! – közölte a pilóta, hangja magához térítette Lorenzot.

Amíg az emlékeiben kalandozott, elvesztette időérzékét. Megérkeztek az autópályán parkoló C-130-hoz. Rengeteg kocsi gyűlt köré a hatsávos úton, azonban nyoma sem látszott embereknek.

– Készüljenek fel a leszállásra! – harsant fel az ezredes.

Sarah Lorenzora pillantott, és megfogta kezét.

A gép könnyedén landolt az autók hosszú sora mögött, a katonák kiugráltak.

– Maradjanak itt! – parancsolta az ezredes.

Futólépésben indult el a szállító felé, figyelme egy pillanatra sem lankadt. Különös hidegséget érzett a levegőben, tudta, ez mit jelent.

Lorenzo messziről figyelte, ahogy a katonák minden autóba bepillantanak, és egy ideig tűrte a tehetetlenséget, majd megadta magát az idegvégződéseit elárasztó félelemnek. Kipattant a gépből.

– Mit művelsz?! – kapott utána Joseph. – Azt mondták, maradjunk itt!
– Az öcsémről van szó!

Kirántotta karját szorításából, és ment a saját feje után. Sarah a nyomába eredt, közben odavetett egy szúrós pillantást Joseph-re, hogy legalább most ne legyen bunkó Lorenzoval.

Newton és emberei felsorakoztak a gép mögött. Tompa puffanás hallatszott a fülkéből, és magára vonzotta a katonák figyelmét. Newton parancsot adott Grahamnek és Espositonak, hogy nézzék meg közelebbről, közben fedezték őket. A két hadnagy megközelítette a zárt ajtót. Graham ádámcsutkája hatalmasat ugrott, ahogy szárazon nyeldekelt. Fejében több tucat rémkép jelent meg, amelyek rávethetik magukat az ajtó felnyitásakor.

– Kész vagy? – markolt rá a kilincsre Esposito.

Graham bólintott, lélegzetét visszatartotta. A másodpercek ólomlábakon vánszorogtak, a kilincs lefelé mozdult, és az ajtó kinyitásakor nem történt semmi.

Graham kifújta a levegőt, és már be akart lépni a fülkébe, amikor lövések hallatszottak hátulról.
Lorenzoék majdnem odaértek Newtonékhoz, mikor karok nyúltak ki a közeli kocsik alól, emberek másztak elő, és a katonákra vetették magukat. Azok tüzet nyitottak önvédelemből, de támadóik olyan sokan lettek hirtelen, hogy esélyük sem maradt.

A többiek beleütköztek a megálló Lorenzoba. Hálát adtak az Istennek, hogy nem loholtak az ezredesék nyomában.

Kéz nyúlt ki az oldalsó Ford alól, és csaknem elkapta Jean lábát. A férfi akkorát sikított, mint egy nő, de ezt senki nem róhatta fel neki ebben a feszült helyzetben.

– Mi a franc?! – szökkent hátra.

Joseph szeme kikerekedett, elhúzta Sarah-t a kocsi alól kimászó nő útjából. Sarah a tőlük elszakadt Lorenzora nézett, tekintetéből minden sugárzott a félelemtől kezdve a mélységes pánikig.

– Menjetek! – üvöltötte Lorenzo.
– Gyere! – húzta maga után a nőt Joseph. – Menjünk már!

Ahogy szaladtak, lábuk alatt újabb kezek bukkantak elő. Rengeteg, szinte önálló életet élő kar, amelyek el akarták kapni őket. Némelyikre rátapostak futás közben.

Jean az utolsó kocsik egyikénél járt, amikor felbukott egy kézben. Hangos nyögéssel terült el az aszfalton, majd háta hideg verítékbe burkolózott. Kéken izzó szempár bámult rá a kocsi alól, és mintha lelkébe vájt volna. Tulajdonosa sebes mozdulatokkal kúszott ki a kocsi alól, szinte Jean arcába robbant. A franciának alig maradt annyi lélekjelenléte, hogy alaposan arcon rúgja támadóját. A fiatal férfi épp csak megtorpant, majd folytatta volna útját, amikor Joseph még nagyobbat rúgott állkapcsába. Ez a rúgás már kitörte nyakát.

– Tűnés innen! – rántotta fel Joseph.

A helikopter pilótája felkapcsolta a motort. Hátrahagyott volna mindenkit, de a másik oldali ajtót feltépő nő megakadályozta. Üvöltött, ahogy bepattant a gép belsejébe, és kirángatta a férfit. Vadul táplálkozni kezdett belőle.

Sarah beugrott a pilóta helyére, közben Joseph behajította Jeant a gépbe, majd visszatekintett Lorenzora. Nem kedvelték egymást, de most aggódott érte.

Lorenzo hátrálni kezdett a kezek elől, majd nekiütközött valaminek. Ahogy megfordult, kéken világító szempár töltötte be látképét. A fertőzött férfi megpróbálta elkapni, de ő belökte a kapkodó kezek sűrűjébe, amiktől támadója elesett.

Gépfegyverropogás hallatszott a bekerített katonák irányából, de Lorenzo nem látta őket a tömegben.

– Lorenzo! – ütötte meg fülét egy alig hallható hang.

Joseph próbálta túlkiabálni a rotort, heves mozdulatokkal integetett. Lorenzo felmérte a terepet, csápokként kapkodó karok nyüzsögtek előtte, és csak arra vártak, hogy leránthassák. Emberek másztak ki az autók alól, és Lorenzo rádöbbent, azonnal indulnia kell.

Felugrott az egyik járműre, végigdübögött a tetején, majd átpattant a mögötte állóra.

Joseph tehetetlenül figyelte, ahogy a férfi közeledik, és egyre több fertőzött bukkan fel körülötte.
Már látta, Lorenzo nem fog eljutni hozzájuk.

– Szállj már be! – üvöltötte Sarah, szíve torkába tolult, keze megrántotta a kormányt.

Lorenzo megtorpant egy piros kocsi tetején. Nem tudott hová menni, kéken izzó tekintetek állták útját. Akadtak izolációs ruhát viselők is a fertőzöttek között.

Körbetekintett, kiutat keresett, de túl sokan voltak. Lorenzo gyomra görcsbe rándult. Remélte, hátha nem vett észre egy apró rést, de csalódnia kellett. A fertőzöttek egyike megpróbálta elkapni, ő épp csak el tudta rántani lábát, majd azzal a lendülettel képen rúgta támadóját.

– Hé! – hangos üvöltés harsant Lorenzo mögül.

A helikopter oldalazva repült felé, felkínálta magát a felkapaszkodásra. Joseph kint állt a talpon, és integetett. Csak remélhette, hogy Lorenzo idejében el tudja kapni a leszállótalpat.

És sikerült neki! Hatalmas ugrást hajtott végre, egyik keze lecsúszott a vastag rúdról, de Joseph idejében utána kapott. Sarah feljebb emelte a gépet, így elkerülték a kocsikra mászó, Lorenzot utánozni akaró fertőzötteket.

Graham és Esposito a gép belsejébe szorultak, ide-oda kaszáltak fegyverükkel, de a fertőzöttek csak jöttek és jöttek.

A helikopter hangos dübörgéssel haladt át fölöttük, Graham testében érezte a rezgéseket. Ugyanebben a pillanatban Esposito puskája üresen kattant, ő pedig azonnal előhúzta pisztolyát. Graham puskája is kiürült, tulajdonosa vére szinte felforrt ereiben. Alig pár másodperccel később a pisztolyok is kiürültek, és a fertőzöttek legyűrték a katonákat.

Különleges, láthatatlanságot biztosító páncélt viselő alak figyelte az autópályát, futurisztikus ruhája túlmutatott a mai technológián. A figyelő beleszólt sisakjába épített adóvevőjébe:

– Tizenhatodik fázis lezárult.

Hihetetlen izgalmat érzett, hogy ez az egész az ő életében zajlik le. Testében úgy zubogott az adrenalin, csaknem hallotta áramlását.

– Te tudsz ilyet vezetni?! – kérdezett Jean a rádión keresztül, míg két társuk bemászott.
– Én mindent tudok vezetni – válaszolta Sarah foghegyről.
– Kivéve autót, az még mindig borzalmasan megy – élcelődött Jean a maga megszokott humorával.
– Mi a fene történt odalent?! – csattant fel Joseph. – Hol van Alvaro?! Hogyan fertőződött meg ennyi ember?!
– Nem tudom – válaszolta Lorenzo –, de az biztos, hogy az izolációsruha semmit sem ér! Ott voltak azok a katonák is, akik kísérték!

Összerakta a képet Dr. Strauss szavai, a vizsgálóban látott és az imént tapasztalt dolgok alapján. A kórság csakis érintés által terjedhetett, és gyorsabban átváltoztatta az embereket, mint Alvarot a hazafelé úton.

– Megkeressük őt. Azt hiszem, tudom, hol lehet.

***

Alvaro visszavonult régi kabinjába szüleik jachtján, és Kellyvel közös fényképüket nézegette. Az emlékfoszlányok úgy törtek rá, mint hirtelen jött hurrikán.

– Hogy vagy? – kérdezte Kelly az ajtó túloldaláról.

Próbált erős lenni, de nem bírta szerelmét bezárva látni.

– Voltam már jobban is – felelte Alvaro tettetett mosollyal. – Úgy megennék egy finom palacsintát.
– Ha rendbe jössz – felelte mosolyogva –, annyi palacsintát sütök neked, amennyit szeretnél.

Alvaro visszagondolt első randevújukra, közös szörfözésükre, majd a parton átélt szexre. Érezte, semmit sem tehet a változás ellen, és ez csontig hatoló rettegéssel töltötte el. Az ablakra helyezte kezét, Kelly ugyanígy tett. Kettejük szíve egyszerre vert, mint ugyanazon egész két darabja. Kelly arcán könnycsepp gördült végig.

– Kérlek, ne sírj! – nyugtatta Alvaro. – Minden rendben lesz. Hallottad, specialistákat hoznak, hogy meggyógyítsanak.

A nő letörölte könnyét, majd szipogott. Nem tudta elviselni a gondolatot, mi következhet ezután, és meghozta döntését. Beírta kódját a vezérlőbe, mire az ajtó kinyílt halk szisszenéssel. Alvaro azonnal hátrébb szökkent, pulzusa felgyorsult.

– Mit művelsz?! Azonnal zárd vissza! Valaki jöjjön ide! Halljátok?!
– Semmi baj – válaszolta halkan Kelly, majd belépett a szobába. – Nem lesz baj, igazad van. Nem fogom hagyni, hogy egyedül menj át ezen, és azt sem fogom hagyni, hogy bármi rossz történjen veled.

Alvaro erőt vett magán pillanatnyi kihagyás után.

– Azonnal menj ki innen!

Az ajtóra mutatott, de Kelly bőszen rázta fejét, újabb könnyek bukkantak elő szeméből.

– Nem megyek sehová, melletted van a helyem – mutatta fel hullámokkal gravírozott karikagyűrűjét. – Emlékszel még erre?

Alvaro gondolkodott, mit tehetne, hogy jobb belátásra bírja, majd összerezzent. Kirázta a hideg, mintha vizes ruhában állna az északi sarkon, ez a hideg azonban izzóan sugárzott belülről kifelé. A férfi előregörnyedt, majd elkapta a közelebb lépő Kelly nyakát. Alvaro emlékei kuszává váltak, és csak fel-felvillantak előtte a képek. Kelly kétségbeesetten próbált szabadulni, következő pillanatban már a padlón feküdt sápadt arccal. Mire Alvaro feje kitisztult, Kelly szeme felakadt, ajka bekékült.

– Nem... nem... nem...

Földre rogyott, ülve hátrált az asztal mellé. Teste egészében remegett, miközben elméje válaszért kiáltott.

– Nem! – tört ki belőle a zokogás.

Lorenzo és Sarah megtorpantak az ajtóban, kétségbeestek a látványtól.

– Mit tettél?! – förmedt rá Lorenzo, miközben Sarah Kelly mellé ugrott. – Mit műveltél?!
– Én...
– Maradj ott! – kiáltott rá Sarah. – Vigyük ki innen, azonnal!

Lorenzo és Sarah kihúzták Kellyt a folyosóra, majd bezárták a labor ajtaját. Lorenzo nem foglalkozott a fertőzésveszéllyel, amikor megnézte Kelly pulzusát.

Alvaro az ajtóhoz sietett, és tehetetlenül követte az eseményeket a kis ablakon át. Gyomrát görcsbe rántotta tükörképe, kéken izzó szemének látványa.

***

Letörölte jeges könnyét, majd mély levegőt vett, és az összes fájdalma elszállt, mintha átkapcsoltak volna benne egy kapcsolót. Már nem érzett semmit szerelme iránt, bánat, fájdalom, minden eltűnt, ahogy a vírus beférkőzött agya mélységeibe.

Helikopter zúgás hallatszott kintről. Alvaro felállt, ellökte fényképüket, majd elhagyta a kabint. Felment a fedélzetre, és a borús égre tekintett, orrából párát fújtatott. Felismerte bátyját a helikopter hátsó részében.

– Lemegyek hozzá.
– És azt hogyan gondoltad?! – ragadta vállon Joseph. – Kiugrasz, vagy repülni fogsz?!

Lorenzo körbetekintett, majd felkapott egy hosszú kötelet, és közölte, leereszkedik. Joseph arra gondolt, megkötözi Lorenzot azzal a kötéllel, és inkább a katonaságra hagyja a dolgot, majd eszébe jutottak a gyerekei. Mindig úgy gondolta, a család az első.

– Nem fogsz egyedül menni, veled megyek!
– Bármire is készültök, igyekezzetek, mert vihar közeledik! – ordította a mikrofonba Sarah.

Alvaro nem mozdult a lágyan ringatózó fedélzet közepéről, közben esőcseppeket érzett arcára hűlni. Izzó tekintetét le sem vette a gépről aláereszkedő kötelekről, amiken Lorenzo és Joseph együtt siklottak le hozzá.

A szél belekapott a helikopterbe, Sarahnak feljebb kellett emelnie.

Joseph előrántotta helikopterről hozott pisztolyát.

– Mi a fenét művelsz?! – csattant fel Lorenzo.
– Beszélhettek, de csakis ilyen feltételek mellett! Kezdj bele!

Alvaro már félelmet sem érzett, meg sem rezdült a rá irányított pisztolytól.

– Azonnal vissza kell jönnöd velünk, mielőtt másokat is megfertőznél! – kiáltotta oda Lorenzo.
– Nem fogok visszamenni! Nem egy kísérleti állat vagyok! Nekem célom van!

Lorenzo nem értette, miféle célról beszél, inkább elengedte a dolgot.

– Tudod jól, mi történt az autópályán! Mindenki átváltozott, aki ott volt! Olyan gyorsan terjed a fertőzés... Nem tehetsz kockára ennyi életet!
– Pontosan tudom, milyen gyorsan terjed! Mindenkit én irányítottam az autópályán, mind nekem engedelmeskedtek!

Lorenzo hátán végigfutott a hideg, és ennek köze sem volt a szemelkélő esőhöz.

Joseph odasandított Lorenzora, és azon gondolkodott, mit tenne, ha ő hozná meg a végső döntést.
Fertőzöttek tűntek fel a fedélzeten, akiket Alvaro szedett össze idefelé vezető útján. Joseph és Lorenzo kővé dermedtek a látványtól, amint a férfiak, nők és három tíz év körüli gyerek felsorakoznak Alvaro és a pisztoly között. Joseph átkozni kezdte magát, amiért eddig habozott.

Lorenzo igyekezett kizárni a gondolatot, ez már nem az öccse, hanem egy szörnyeteg.

– Mit tettél?!
– Megmutattam nekik az utat! Nektek is megmutatom!

A tömeg megindult a két férfi felé, mire Joseph leszedett egyet közülük. Ő és Lorenzo rohanni kezdtek, utóbbi kiválóan ismerte a hajót, és azonnal utat mutatott a fedélközbe. Felrántotta a tetőtéri ablakot, mire fertőzött férfi robbant arcába. Olyan gyorsan kúszott fel a fedélzetre, mintha ágyúból lőtték volna ki. Megragadta Lorenzo vállát, de Joseph időben beavatkozott, és hasba lőtte. A férfi hasát fogta, és a korlátra ült. Joseph egyszerűen mellkason rúgta, és a vízbe vetette, majd leugrott Lorenzo után. Nem láthatta, ahogy a fertőzött a vízbe zuhant, a tenger pedig masszív tömbbe fagyott körülötte.

Lorenzo a hajó belsejét átszelő, hosszú folyosóra nézett. Csak a taton keresztül menekülhettek.

– Futás!

Hangos léptek dobogtak felettük, ami még szorongatóbbá tette a szűk folyosót. Fertőzöttek rohantak le a lépcsőn, és utánuk fordultak. Joseph hátralőtt vaktában, és szerencsésen leterített egy nőt, akin átestek az őt követők.

Lorenzo felkapaszkodott a folyosó végi létrán, majd visszanyúlt Joseph-ért. Az Európa küldetés parancsnoka felordított, amikor valaki elkapta bokáját. Sikerült leráznia magáról az illetőt, és mielőtt a bentiek kijöhettek volna, Lorenzo lezárta őket a fedélközbe.

A helikopter föléjük húzódott, de a kötelek ide-oda himbálóztak a nagy szélben. A hullámok kövérre duzzadtak, és a hajótörzsnek feszültek, lesodortak pár fertőzöttet a fedélzetről. Azonnal kisebb jéghegyek képződtek körülöttük, amelyek nekicsapódtak a hajótestnek, és belyukasztották azt.

Egy óvatlan pillanatban Alvaro is átesett a korláton, nem sokon múlott, hogy kövesse társait. Egy jégtömb közeledett hozzá, alig tudta felemelni lábát annak útjából, mielőtt az áttörte a burkolatot.

Alvaro elgondolkodott, mi lenne, ha visszatérne régi hobbijához?

Átvetődött a jégtömbre, és bár felállni nem tudott, a hullámok a part felé vitték, mint valami tutajon utazó hajótöröttet.

Joseph pisztolya üresen kattant. Úgy érezte, mintha valaki gyomron rúgta volna, ráadásul páros lábbal. A hajó hevesen rázkódott, máris megbillent, és süllyedni kezdett.

A helikopterről lógó kötelek korbácshoz hasonlóan kaszáltak át előttük. Utána kapták fejüket Lorenzoval, majd rohanni kezdtek. Átvetődtek a korláton, és úgy tűnt, a másodperc a végtelenségig nyúlt, sosem fogják már elérni a köteleket, de végül kezük erősen rámarkolt.
Jean hangosat kurjantott, majd körkörös mozdulatokat tett kezével Sarah felé. A nő feljebb húzta a gépet, szája fültől fülig ért a megkönnyebbüléstől.

A két alant függő férfi egymásra nézett a szakadó esőben, úgy érezték, lábaik előtt hever a világ. Joseph szíve csaknem kiugrott helyéről, amikor kötele megrándult. Gyomra feltolult torkába, amint meglátta a pár méterrel alatta függő fertőzöttet. Az eső ráderesedett a férfi bőrére, ennek ellenére ő felfelé kúszott. Marka alatt jegesedni kezdett a vizes kötél.

– Mássz! – próbálta túlüvölteni a rotor hangját Lorenzo. – Gyerünk!

Joseph megpróbált feljebb kapaszkodni, de keze megcsúszott, és métereket siklott lefelé a csomókkal tarkított kötélen. A fertőzött erősebb volt, mint egy ember, és hajtotta a Joseph testmelege iránti vágy. Már csak pár kartempóra járt kiszemeltjétől, amikor a vizes kötél teljesen átjegesedett alattuk, és szabályosan darabokra törött. Lorenzonak ideje sem maradt felfogni a történéseket, Joseph és a férfi egyszerre zuhantak bele a tengerbe, és azonnal jégbe meredtek.

– Nem! – üvöltötte Jean, és Sarah akárhogy kérlelte, mondja el, mi történt, nem válaszolt.

Besegítette Lorenzot a gépbe, majd megkérdezte, hogy van, de Lorenzo nem szólt semmit, csak előremászott Sarah-hoz.

– Menjünk utána, azonnal!

Sarah tudta, Joseph meghalt, és Lorenzo elhatározta, ha törik, ha szakad, segíteni fog testvérén.

A szél belekapott a helikopterbe, és oldalra sodorta. Sarah úgy kapaszkodott a botkormányba, mintha az élete múlna rajta.

– Kerülj fölé! – kiáltotta előre Jean egy pisztollyal a kezében.
– Mit művelsz?! – Lorenzo ütésre emelte kezét Alvaro védelmében.
– Ez egy jeladó-pisztoly! Nem akarom, hogy meglógjon! Lejjebb!

Lorenzo bólintott, mire Sarah lefelé tolta a vadul remegő botkormányt. Alig tudta elérni, hogy a gép három méteres magasságba süllyedjen. Kicsit oldalra fordította a helikoptert, és megpróbált jó célpontot adni a jeladónak.

Jean célzott, majd lőtt, de a kicsi dárda gellert kapott a jégtáblán, a következő lövés pedig pár centire húzott el Alvaro feje fölött. Jean hangosan felkiáltott, francia káromkodása ostorként hasított a süvítő szélbe.

Az utolsó dárdát töltötte a csőbe, és célra emelte határozott mozdulattal. Fél szemét behunyta, és imádkozott, ezúttal sikerüljön, mert ha Alvaro e nélkül megy be a városba, eltűnhet előlük.

Eltalálta Alvaro vállát, aki megrándult, bár nem érzett fájdalmat.

A jégtábla nekiütközött a partnak, Alvaro leszökkent róla, és feljebb szaladt két hullámcsapás között. Beszaladt a forgalomba, és eltűnt az egymásba csúszó kocsik forgatagában.

Jean előkapott egy tabletet. A műholdak élőképet küldtek Alvaro helyzetéről, piros pont szimbolizálta helyzetét.

– Sikerült, látom őt! Bemenekült a közeli plázába!
– Vigyél minket oda! – kérlelte Sarah-t Lorenzo.

Sarah összeszorította ajkát az embert próbáló feladat miatt. Odanavigálta a helikoptert a lapos tetőhöz, de az erősödő széllökések oldalra taszították.

– A rohadt életbe!

Újból nekiveselkedett, éles elméjével végig vette lehetőségei tárházát. Megérintette a tetőt az egyik talppal, de az szabályosan lepattant a betonról. A vészjelzők visítani kezdtek.
Lorenzo és Sarah nem értették, honnan jött ez a hatalmas vihar, de Jean már kezdte sejteni, minél több fertőzött van, annál masszívabb hideget állítanak elő, ami összecsap a helyi, meleg időjárással.

– Ugranotok kell! – kiáltott hátra Sarah, amitől végigszaladt a hideg mindkét férfi hátán. – Csipkedjétek már magatokat!

Elhatározta, most mindenképp leteszi a gépet. A gépmadárka engedelmeskedett kezdetben, még a szél is elcsendesült rövid időre, hogy újult erővel rohamozza meg a helikoptert. Nekifeszült, és a talajnak csapta. A baloldali talp elferdült, a gép csaknem darabokra hullott, a motortérből fekete füst kezdett ömleni.

– Kifelé! – üvöltötte Sarah torkaszakadtából.

Lorenzo habozott, de Jean elkapta vállát, és magával rántotta. Mindketten elhasaltak földet éréskor, és mire Lorenzo felszegte tekintetét, a helikopter eltűnt a tető pereme mögött. Hite megingott magában és az egész világban, amikor hallotta az iszonyatos erejű robajt lentről, majd megpillantotta a rengeteg füstöt a szélben kavarogni.

– Mennünk kell! – üvöltött fülébe Jean, és felrángatta a földről.

***

Lorenzo megszakadt szívvel követte Jeant a pláza mozijába. Figyelte a jeladó halk csipogását, legszívesebben kitöltötte volna haragját a tableten.

Végigfuttatták tekintetüket a Roland Emmerich-hetet jelző transzparensen, majd beljebb nyomultak az ötös számú teremhez. Jean kinyitotta az ajtót, és társa felé biccentett.

Lorenzo érezte ereiben a lüktető adrenalint, a sima acél a markába simult. Sosem fogott még fegyvert korábban, vegyes érzelmek kavarogtak benne emiatt. Mély levegőt vett, belépett a terembe, és megvárta Jeant. A kicsi terem székeinek felét nézők foglalták el, akik ügyet sem vetettek a kinyíló ajtóra.

Jean a vetítővászonra pillantott, a most látott jelenetből azonnal felismerte a Holnapután című filmet, amikor egy örvény eljegesítette a helikopterek üzemanyagcsövét, és azok lezuhantak. Kis iróniát fedezett fel az eddig átéltekkel kapcsolatban, és apró borzongás járta át tarkóját. A teremben szinte tapinthatóvá vált a hidegség. Jean nem volt hülye, tudta, vagy a légkondicionálók miatt van ilyen hideg, vagy Alvaro ott rejtőzik a nézők között.

– Merre? – suttogta Lorenzo.

Jean irányt mutatott neki az első sor felé, fegyvereiket eltakarták a nézőktől. Mindkettejük tenyere nyirkossá vált az izgalomtól, ujjaik kifehéredtek, olyan szorosan fogták a markolatot.

Kis, piros pont villogott egy üres széken. Lorenzo felvette, és odafordult vele társához. Jean elhűlten pillantott a jeladóra, és levonta a következtetést, Alvaro kitépte magából.

– Akkor mégis hol van?

Lorenzo agyán átvillant a csapda gondolata, de mielőtt megszólalt volna, a terem fényárba öltözött.

Mindketten felkapták fejüket a vezérlőteremre, Lorenzo megrögzött pillantással kereste testvérét, majd Jean oldalba bökte, figyelmét a nézőkre irányította.

A székekben ülők hideg párát lélegeztek, együtt nyitották ki szemüket. Jean és Lorenzo hátraszökkentek, hátuk libabőrössé vált. Célba vették a nézőket, akik egyszerre álltak fel. Kimért léptekkel közelítettek, kék szemük ragyogott, de mégis élettelennek tűnt.

Lorenzo ádámcsutkája felfelé ugrott, közben ujja megmozdult a ravaszon.

– Várjatok! – utasította a fertőzötteket Alvaro a nézőtér tetejéről.

Lorenzo nem tüzelt öccsére. Nem tudta felfogni, mit lát pontosan. Alvaro állt odafent, de valahogy mégis olyan megfoghatatlannak tűnt, mintha nem ő lenne.

– Ő parancsol nekik – súgta hátra Jean. – Meg kell állítanunk, mielőtt túl sokan változnának át. Ő már nem a te öcséd, nem Alvaro.

Lorenzo úgy érezte, megfordul körülötte a világ, az egész univerzum a feje tetejére áll. Meg akarta menteni Alvarot, de egyre inkább egyetértett Jeannal.

Alvaro úgy tekintett Lorenzora, mint egy vadidegenre.

– Változtassátok át őket! – adta parancsba, miután hosszan Lorenzo szemébe nézett.

Hátat fordított, de vállába kapott egy golyót váratlanul. Nekiesett az ajtónak, majd visszapillantott a fegyverrel rámutató Lorenzora, és távozott.

Jean lelőtt egy nőt, majd egy férfit is, mire észrevette, Lorenzo mozdulatlanul áll. Rákiáltott, hogy visszarántsa a valóságba. Lorenzo megrázta fejét, és tüzet nyitott támadóikra.

Jean folyamatosan hátrált, mígnem lába nekiütközött valaminek. Ijedten kapta hátra fegyverét, hogy lelője támadóját. Sikerült végeznie egy védtelen székkel, mire felocsúdott, mekkora hibát vétett. Csak remélhette, ez nem kerül az életébe, azonban tévedett. A fertőzöttek megragadták, és lerántották a földre.

Lorenzo tisztán hallotta Jean ordítását a lövések zaján keresztül. Még elszántabban lövöldözött, és már nem foglalkozott azzal, kit kell megölnie. Tára kiürült, ő pedig olyan határozott mozdulattal cserélte ki, mint aki egész életében ezt gyakorolta. Leszedte az utolsó három körülötte állót is, majd Jean támadói következtek.

– El onnan! – lőtte le az utolsó fertőzöttet.

Lelke mélyéig hatolt a gyilkolás iránt érzett undora, de félretette minden ellenszenvét.

– Jean! – kapott felé, és megragadta vállát.

A francia férfi érezte a csontjába maró hideget, a fejében kotorászó idegen gondolatokat. Azt üvöltötték, táplálkozzon, és terjessze a vírust, majd, mint egy robbanás, minden kitisztult benne, az emberi gondolatok eltűntek, és csak az újak maradtak. Kéken fénylő szemmel tekintett fel Lorenzora, aki lefagyott rövid időre.

Jean elkapta Lorenzo karját, és vadul lakmározni kezdett társa hőjéből. Bármennyire is próbált ellenállni, nem sikerült neki. Halk hang dörömbölt fejében, ne tedd ezt a barátoddal, de az újkeletű ösztön erősebbnek bizonyult.

Felkelt a földről, kicsavarta a fegyvert Lorenzo kezéből, majd megragadta nyakát. Lorenzo bőre bekékült Jean tenyere körül. Sosem érzett még hasonlót, szívébe markolt a hideg, eljutott agya legmélyebb zugáig.

Hangos fegyverdördülés rázta meg a termet, Jean összerogyott, és elterült Lorenzo oldalán.
Sarah állt az ajtóban felemelt fegyverrel. Egyik pillanatban még feldolgozni sem tudta, hogy le kellett lőnie Jeant, míg a másikban már Lorenzon járt esze. Lerohant hozzá, amilyen gyorsan csak tudott, de hirtelen megtorpant. Átfutott agyán, ez már nem az a Lorenzo, akit ismert. Felemelte pisztolyát, és az összekuporodott férfira szegezte. Keze remegett, nem tudta, képes lenne-e végezni a szeretet férfivel.

– Lőj le! – kérlelte Lorenzo.

Sarah hátán végig futott a hideg, és úgy érezte, mintha az Európa jeges felszínén sétálna űrruha nélkül. A helyzet egyszerre tűnt jéghidegnek és fojtogatónak.

Lorenzo felpillantott Sarahra. Szeme kéksége a teljes értékű fertőzöttekhez tette hasonlatossá. Fejében hasogató fájdalom robbant, testét elöntötte a forróság. Sarah összeszedte bátorságát, ujja mozdult a ravaszon, de Lorenzo elkapta pisztolyát az utolsó pillanatban.

– Várj! – Hangjában megfoghatatlan félelem érződött.

Úgy gondolta, legyőzheti a vírust.

Sarah-t a zokogás kerülgette a gondolattól, le kell lőnie őt. Jeges rémület kúszott bőre alá.

Lorenzo lehunyt szeme kipattant a koponya repesztő fájdalomtól, kéken izzó tekintettel bámult Sarah-ra. A fény felszívódott Lorenzo szemében, az pedig visszanyerte eredeti, barna színét.

Sarah hátraszökkent, még a fegyvert is elejtette.

– Mi történt?!
– Fogalmam sincs. Egyszerűen elmúlt a fájdalom, eltűntek az idegen hangok a fejemből. Nem tudom, hogyan.

Felkelt a padlóról, és megölelték egymást.

– Hogyan élted túl a zuhanást?

Sarah nem válaszolt, csak hálát rebegett magában a kint felejtett ablakmosó állványért. Körbetekintett a lábuk előtt heverő testeken, majd feltette a kérdést, amit Lorenzo nem akart hallani.

– És most? – Felvette a pisztolyokat.

Lorenzo már nem tagadhatta tovább, öccse szörnyeteggé vált, és meg kell állítani.

– Utána megyünk – kapta ki fegyverét Sarah kezéből. – Ő irányítja a fertőzötteket. Talán, ha meghal, akkor vele halnak ők is.

Sarah megrökönyödött a választól. Elképzelni sem tudta, mekkora elszántság kell ahhoz, hogy valaki képes legyen megölni az öccsét.

Kisiettek a teremből, a mögöttük húzódó folyosón át a lépcsőházba jutottak.

– Hová mehetett? – tette fel a kérdést Sarah, de Lorenzo nem tudott válaszolni.

Elgondolkodott, ő mit tenne, ha a világ pusztulásáról lenne szó, és olyan jégcsap lenne érzelmileg, mint Alvaro. Felszegte fejét, és csak fülelt. Ajtó csapódás hallatszódott pár emelettel fentebbről.

– A tetőre!

Kettesével szedte a lépcsőket, elhatározása tettekre sarkallta. Ha Alvaro dönthetne, biztos nem akarna így élni.

Sarah lemaradt picit, nehezen tudta tartani az iramot új erőre kapott szerelmével. Megfordult fejében a kérdés, hogy lehet Lorenzo ilyen gyors, már kettesével vette a lépcsőfokokat.

Kinyílt az egyik ajtó, hideg kezek kaptak utánuk. Sarah nem mert hátratekinteni, csak rohant tovább. Elkapta Lorenzo hátranyújtott kezét, és próbált felzárkózni hozzá, miközben hátralőtt vaktában, és eltalált pár üldözőt.

Lorenzo kilökte vállával a tetőre nyíló ajtót, utat engedett Sarah-nak, majd megpróbálta becsukni. Két férfi feszült neki a túloldalról, és tolni kezdték kifelé. Sarah megtorpant, és a tető szélén álló Alvarora tekintett. Sötét rémület lett úrrá rajta, amikor a férfi megfordult, és a szemébe nézett földöntúli tekintetével.

– Szia, Sarah.

Nem találkozott a nővel, mióta átváltozott. Tudta, mennyire fontos a bátyjának, és hogy bármit megtenne érte. Meg kellett szereznie őt!

Előrelépett, mire Sarah rászegezte pisztolyát.

– Maradj ott!

A hideg acél olyan könnyen simult tenyerébe, mintha testének része lett volna.

Csatlakozott egy nő is az ajtókat döngető két férfihoz, és segített döntőre vinni a viaskodást. Hatalmasat löktek az ajtón, még Lorenzot is felborították.

Molina elterült a földön, majd az előtte felsorakozott fertőzöttekre pillantott. Kilátástalannak érezte helyzetét, ahogy végigtekintett rajtuk.

– Bátyó! – kiáltott oda Alvaro a szelet túlharsogva.

Lorenzo a tető széle felé irányozta tekintetét. Még az alatta húzódó betont sem érezte olyan hidegnek, mint ahogy a szíve meghűlt a látványtól. Alvaro maga elé szorította a lefegyverzett Sarah-t, kezét a torkára tette készen arra, hogy megfertőzze.

– Kelj fel!

A fertőzöttek nem mozdultak, sorfalat álltak a felkelő Lorenzo mögött. Izmaik ugrásra készen feszültek, és csak utasításra, egyetlen gondolatra vártak Alvaro irányából.

– Ereszd el! – csattant fel Lorenzo.
– Nem tudom, miért nem változtál át, de nem is érdekel! Dobd el a pisztolyt, és akkor nem esik bántódása!

A felismerés villámcsapásként hasított Lorenzoba, miért nem lett olyan, mint a mögötte állók. A ritka genetikai elváltozásának köszönhette, amibe majdnem belehalt gyerekként. Most először adott hálát ezért a hibájáért, még egy kis mosoly is megjelent szája szegletében.

– Mit mosolyogsz?! Azt mondtam, dobd el!

Lorenzo a tetőt bámulta, és vigyorgott. Hatalmas önirónia járta át, kitört belőle a nevetés. Sarah nem értette, mi történt, Alvaro pedig még kevésbé. Teljesen elvesztette humorérzékét és együttérzését, ezek nélkül viszont letaglózta testvére reakciója.

Lorenzo hátrapillantott a mögötte állókra, és még mindig nevetett. Sarah-ra nézett, megtörölte nevetéstől könnyes szemét, majd bólintott a nő felé. Sarah megráncolta homlokát, próbálta kifürkészni, mire gondol. Csak akkor értette meg, amikor Lorenzo felegyenesedett, és megdörzsölte könyökét. Ujjával oldalra mutatott.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Alvaro lágy hangon, szinte alig hallhatóan a nagy szélben.

Lorenzo nem válaszolt, csak biccentett, és körbefordult. Nem hagyott időt a mögötte álló fertőzötteknek, csak belelőtt az ajtó melletti tűzoltótömlő csapjába. Más körülmények között büszke lett volna egy ilyen lövésre, de most az életük múlott rajta. Hatalmas vízsugár csapott ki a csőből, és beborította a fertőzötteket.

Sarah oldalba könyökölte Alvarot, és kiszabadult. Menekülni készült, de Alvaro azonnal utolérte, és fellökte. Mellé lépett, és letekintett rá. Hideg párát lélegzett, szeme kéken világított. Feje fölött hatalmas, mocskosszürke felhő kavargott, ami lecsapni készült a városra.

Alvaro kinyújtotta kezét Sarah felé, közben felbukkant benne a düh érzete. El akarta pusztítani a nőt, nem akarta, hogy közéjük tartozzon. Ujja centikre járt Sarah-tól, amikor fegyver dördült. Alvaro innentől kezdve nem érzett semmit, sem fájdalmat, sem a többi fertőzöttet. Lepillantott mellkasán átvérző ruhájára. Sarah-val egyszerre fordultak a távolabb álló Lorenzo irányába, aki végre meghozta döntését.

Alvaro felegyenesedett, közben bátyját figyelte. Nem érezte úgy, elárulta volna. Egyszerűen elsötétedett előtte a világ, majd teste összerogyott.

Sarah felült, és a lelőtt férfira pillantott. Pár órával korábban még jövendőbeli sógoraként gondolt rá, most azonban már szörnyetegként. Felkelt, és odasietett a fegyvert remegő kézzel tartó férfihoz, aki halkan ismételgette, „testvérek mindörökké”.

– Nyugodj meg, meg kellett tenned – ölelte magához a férfit Sarah.

Lorenzo átpillantott Alvarora Sarah válla fölött. Minden emlék egyszerre rohamozta meg, mint amik maguk alá akarják gyűrni, de egy hátulról érkező halk nyöszörgés visszahúzta a jelenbe.

Megfordult, és a jégbe fagyottakra tekintett. A két férfi tömbbe merevedett, de a nőt csak derékig borította be a vízsugár. Lorenzo szánalmat érzett, ami öccse iránti gyászából táplálkozott. Úgy gondolta, tehet valami jót, ha megszabadítja a nőt szenvedésétől. Célba vette, Sarah azonban megfogta remegő kezét. Tudta, mire készül, és erőt akart sugározni felé.

Amikor Sarah elengedte, Lorenzo golyót eresztett a nőbe.

Érezte, valami gyűlik bőre alatt, agya legmélyebb zugából fog előtörni, és nem akar neki gátat szabni. Fegyvere nem remegett tovább, keze fájdalmasan rászorult a markolatra, és újra meghúzta a ravaszt. Belelőtt a jégtömbbe, és darabokra törte a beléfagyottakkal együtt. Mindenfelé fehér és vértől vörös darabok pattogtak. Lorenzo kiüvöltötte dühét, hangja messzire elhallatszott.

Fájdalmas kiáltását meghallotta a láthatatlan páncélba öltözött megfigyelő is pár épülettel odébb, bár szabad szemmel nem látta a hang forrását. Várt néhány másodpercig, majd előhívott karpántjából egy holografikus képet. Műhold felvételen figyelte a két lábon járó, légkörformáló fertőzötteket, akik már Észak-Amerika belseje felé nyomultak.

– Jelentem, az utolsó fázis is lezárult – közölte elégedett hangon. – Visszanyertük a teljes irányítást az átváltoztatott alanyok fölött. Parancsra várok, vége.

Sarah és Lorenzo a szétpattogott, remegő jégdarabokat figyelték. Beletelt pár pillanatba, mire rájöttek, nem a törmelékek keltek önálló életre, hiszen ők is testükben érezték a rezgéseket. A mély, dübörgő hang fentről jött, tekintetüket az égre emelték. Hatalmas űrhajó ereszkedett a Föld légkörébe, áttörte a sűrű viharfelhőket, és lebegni kezdett a város fölött.

Sarah arca nem tudta tükrözni azt a megdöbbenést, amit belül érzett. Lélegzete kihagyott, agya alig tudta feldolgozni a látottakat. Tudta, hogy nincsenek egyedül az univerzumban, de nem hitte, hogy valaha ebben lesz része. Térde önkéntelenül remegni kezdett, szívébe félelem markolt. Lorenzo hasonló érzelmekkel viaskodott, sosem érezte magát ilyen aprónak.

Fogalmuk sem volt a várost árgus szemekkel figyelő parancsnokról, aki a hajó vezérlőjének közepén állt, és elégedetten mosolygott. Összegezte magában, milyen szépen haladt az emberi civilizáció azon az úton, amit ők jelöltek ki számukra majdnem egy évszázaddal ezelőtt a roswelli roncsok szándékos elhelyezésétől kezdve a New Horizon megépítésén keresztül egészen az Európa-expedícióig, miután szemet vetettek a Földre. Már csak meg kellett várniuk, míg a fertőzöttek elszaporodnak, átalakítják számukra a légkört, és ők elfoglalhatják új otthonukat.

Előző oldal R. Harbinger
Vélemények a műről (eddig 5 db)