XII. LFP. AMF - Izzó végzet

Fantasy / Novellák (85 katt) R. Harbinger
  2022.07.04.

Elszenesedett fakereszt áll a havas mező szélén, rajta megégett, meztelen nő teste éktelenkedik. Haja java része megsemmisült, arca kivehetetlen formára torzult, és feketévé vált. Még a levegőben terjeng a füst és az égett hús émelyítő szaga, de nem bátortalanítja el a közeledő csuklyás alakot. Még a holttest lábujját tépázó róka is kereket old felbukkanásától.

A látogató megsimítja a nő összeégett mellét, és miközben kéj gyúl lelkében, kezét a halott mellkasára helyezi. A test megrándul, fejét az égnek emeli, és levegőért hörög. Köhögni kezd, alvadt vért bugyborékol szájából, majd a garabonciásra pillant kiégett szemgödréből. Eltépi szenes köteleit, és leugrik a férfi elé.

– Jól van, gyermekem – mondja a garabonciás –, feladatom van számodra.

* * *

– És mégis mi bajod a sakkal?! – csattan fel Krisztina, és kérdőn tekint Frédéricre. – Igenis, nagyon jó játék! Az egész a stratégiáról szól, hogy az ellenfél azt higgye, ő irányít, pedig mégsem!
– Inkább egy jó kis kártyajáték! – feleli Frédéric. – Minden elvesztett kör után lekerül egy ruhadarab, és kis szerencsével, mire a játék végére érsz, marad rajtad valami, a partnered pedig meztelenné válik. De ha fordítva történik, az sem gond, mert…
– Fúj! – fintorodik el Krisztina, fekete haját hátra csapja túlzó mozdulattal. – Azt ugye tudod, hogy még csak tizenhat éves vagyok, és nem kifejezetten a meztelen testeken jár az eszem?
– Majd fog! – viccelődik Frédéric.

Krisztina megugratja lovát, és gyorsít, miközben a férfi elgondolkodik a lány prűdségén. Megérti, hogy most szabadult ki először kiképzéséről az elmúlt nyolc évben, és aggastyán korú tanárain kívül nem érintkezett férfival, de azért kellene kíváncsiságnak is lennie benne. Persze úgy tekint az előtte haladó lányra, mint valami eljövendő dolog szellemére, tudata mélyén azonban azt diktálja a józan ész: ez elkerülhetetlen. Minden Kaszás életében eljön az idő, amikor átadja lantját.

Ez a lant azonban egy halálos fegyver, ami egy ökröt is félbe vág – gondolja, ahogy nyergére kötött táskájára pillant.

Dallamos füttyszó üti meg Frédéric fülét, mire ő visszafogja lovát. Hagyja életre kelni üvöltő ösztönét: valami veszély leselkedik rájuk a közelben.

– Jössz már? – fordul vissza Krisztina, de Frédéric csendre inti, és a fák irányába mutat.

* * *

Egy fiú támasztja a magányos fát, és a felé sétáló Mónikát figyeli. Ujjával tovább csalogatja a lányt, miközben másik kezével a fa mögé rejti a neki szánt hurkot.

Mónika óvatosan közelít, és el akar rohanni, mégsem teszi, végül lépésnyire áll meg a fiútól.

– Te ki vagy? – A fiú nem válaszol. – Jól érzed magad, nem kell… segítség?

A fiú szélesen mosolyog, és közelebb invitálja a lányt határozottabb mozdulatokkal. Megvárja, míg közel ér, azután elkapja csuklóját. Mónika sikít, majd elnémul a nyakába kerülő huroktól. Mielőtt bármit tehetne, a kísértet megfeszíti a kötelet, és a magasba rántja. Méternyire emeli a talajtól, és szélesen vigyorog.

Mónika a fiút bámulja, és kezével a hurkot feszegeti mindhiába. A felhők elhúzódnak fölötte, és kisüt a Nap, mint ami magához akarja hívni. Sugara a fiúra vetül, és felfedi valódi arcát: eltorzult, féregrágta képbe torzítja, szemét fehér golyókra színezi.

Fekete pontok kezdenek táncolni a lány szeme előtt, tüdeje izzó parázshoz hasonlít. Mintha a vér fejébe tódulna, és szétrobbantani készülne koponyáját, egyre csak feszegeti belülről. Lassan minden elsötétül, ahogy eljön érte a vég.

Izzó él választja el a fiú fejét nyakától, mire annak teste füstfelhővé omlik, és szétoszlik. Mónika lezuhan, és elterül a fűben, Krisztina pedig nyomban leereszkedik hozzá.

– Minden rendben? – kérdezi, de Mónika csak köhögni bír.

Frédéric melléjük lép kezében izzó élű kaszájával, és amikor látja, elmúlt a veszély, megszünteti az izzást.

Mónika visszanyeri erejét, és felül. Krisztina támogatja őt, és közben arra gondol, ha egyetlen percet is késnek, ez a lány meghal. Honnan lehetnek ilyen ösztönei Frédéricnek? Vajon ha Kaszás válik belőle, akkor neki is lesznek hasonló adottságai?

– Mi volt ez? – kérdezi, és fejével a lefejezett fiú felé biccent.
– Csak a garabonciás egyik varázslata – feleli a férfi. – Gondolom, feltámasztotta, és itt hagyta amolyan útjelzőnek.
– De miért? Miért csal magához minket ahelyett, hogy megölne vagy menekülne? Azt akarja, hogy végezzünk vele?
– Nem tudom, mi a célja, de előbb-utóbb kiderül. Mint mondtad, ez pont olyan, mintha sakkoznánk. – A kislányra pillant. – Ő hogy van?

Krisztina ismét az állapotáról érdeklődik, mire Mónika közli, nincs baja, és bemutatkozik. Megkérdezi, kik ők, mi volt ez a fiú, és mi történt, de nem kap választ.

– Honnan jöttél? – kérdezi Frédéric.
– A domb túloldalán van Szöged, ott lakom.
– Akkor hazakísérünk – ajánlkozik Krisztina, és figyelmen kívül hagyja Frédéric rosszalló tekintetét. Felülteti maga mögé Mónikát, majd együtt folytatják útjukat, és Mónika irányítja őket Szöged felé.
– Téged hogy hívnak? – kérdezi Mónika ismét.
– Krisztina vagyok, ő pedig itt Frédéric. – A férfi mordul egyet, mert szerinte ezt nem kellett volna elmondani. – Átutazóban vagyunk Magyarországon – folytatja a lány óvatosabban.

Megtanították neki, hogy senki sem szereti a Kaszásokat, gyilkosnak tartják őket, és sose fedje fel kilétét, hacsak nem szükséges.

– Mi volt az a fiú? – próbálkozik tovább a kislány.
– Ő egy… hm… – Krisztina elgondolkodik válaszán. Nem akarja megijeszteni a kislányt, de nem tudja, mit feleljen. – Beteg volt, nagyon beteg. Nem tudta, mit tesz veled.
– Én azt hittem, kísértetet látok.

Krisztina és Frédéric összenéznek. Nem számítottak rá, hogy a kislány sejti egyáltalán, miről van szó. Frédéricnek eszébe jut valami, és tesz egy próbát:

– Mónika, kérdeznék valamit, hátha tudsz segíteni. Mehet? – A kislány nagyot bólint. – Keresünk valakit, aki nem erről a környékről való. Fekete köpenyt hord, és kerüli a társaságot. Ha az emberek közel kerülnek hozzá, érzik, hogy baj van vele. Nem találkoztál hasonlóval? – Mónika fejét rázza. – Nem is hallottál hasonlóról? – Újabb fejrázás a válasz.

Frédéric sem hitte, hogy ilyen könnyű lesz. Figyelmen kívül hagyja Mónika további kérdéseit, és inkább Krisztinára hagyja a válaszokat, míg ő haditervet készít Szöged felé menet. Mindenképp meg kell állniuk éjszakára, és ha a garabonciás további nyomokat hagy nekik, akkor akár Szögeden is várhat rájuk valami meglepetés, tehát észnél kell lenniük.

* * *

Szúrós szemű öregasszony figyeli őket az utca túloldaláról, ahogy Krisztina lesegíti Mónikát, Frédéric pedig magához veszi nyeregtáskáját. Krisztinának feltűnik az idős nő, és megmagyarázhatatlan érzést kap el magában. Nem tudja, olyan megérzés-e, mint Frédéricnek szokott lenni, de különösnek találja az asszonyt.

– Gyertek beljebb! – kiáltja Mónika a küszöbről, és berohan a kocsmába. – Anya, képzeld, mi történt!

Krisztina Frédéricre néz, szemében mentegetőzés mutatkozik, míg a férfi arcára kiül a megrovás: „Mondtam, hogy egy szót se!”

Odasétálnak a pulthoz, miközben a kocsmárosné hátraküldi Mónikát férjéhez.

– Szóval maguk mentették meg a lányomat? Akkor a vendégeim, parancsoljanak!

Fakorsókat tesz eléjük, amelyekből kifut a sör habja, majd megdicséri a helyi komlót, és ivásra biztatja őket. Krisztina megpöccinti a korsót, de cseppet sincs gusztusa meginni. Frédéric azonban még nem fogyasztott magyar sört, így él az alkalommal. Felemeli a korsót, viszont szúrós szaga elveszi kedvét az ivástól, és balsejtelem kezdi gyötörni.

– Talán tud segíteni nekünk – teszi le italát, és folytatja. – Keresünk valakit, aki mindig sötét ruhában jár, és fejét mindig csuklya fedi. Valószínűleg átutazott a városon. Nem látta esetleg, nem állt meg ezen a helyen?
– Nem láttam hasonlót.

Krisztina megfogja a korsó fülét egyszer élünk alapon, de Frédéric elkapja csuklóját, és megrázza fejét. Végigméri a kocsmárosnőt, és szeme összeszűkül, ahogy megpillantja a vérfoltot a nő csípőjén.

– Az fájhatott.
– Ez? – A nő lepillant, majd visszafordul. – Csak mint bármelyik halálos késelés.

Krisztina felkapja fejét, ekkorra Frédéric már lépésnyi távolságra húzódott, és kaszáiért nyúl. Székek mozdulnak mögöttük, ahogy az eddig iszogató társaság felpattan. Krisztinában tudatosul a felismerés, ami Frédéricet már tettre sarkallja: a garabonciás megölte ezeket az embereket, majd feltámasztotta.

Kardot ragad ő is, és csaknem félbevágja a rárontó férfit. Kecses mozdulatokkal szabdalja az ellent, mígnem kötelet lendítenek nyaka köré hátulról, és egy oszlophoz húzzák. Nem éri el támadóját, a kint látott asszonyt, aki feltalpal az oszlopra, és úgy feszíti a kötelet.

Krisztina nem kap levegőt, tüdeje parázslik, nyelőcsöve halkan kattan. Kétségbeesett mozdulattal emeli fel kardját, és már majdnem elvágja a kötelet, amikor elkapja kezét egy férfi. Elfojtja a lány erőlködését, és kitekeri kezéből a fegyvert.

Frédéric meghallja az arkiliai acél csörgését a dulakodás ellenére. Széles karmozdulattal söpri félre ellenfeleit, és beveti halálos fegyverét: fejszéje éle felizzik, majd útra kell. Szempillantás alatt szeli át a szobát, és kettémetszi derékban a kötelet tartó asszonyt.

Krisztina kiszabadul az előtte álló legnagyobb döbbenetére, majd kardjáért ugrik. Gyors bukfenc, és már talpon van. Begyakorolt mozdulattal fordul vissza, és döfi le az utána induló alakot. A penge átszeli a férfi szívét, a seb füstölni kezd körülötte, és a megszentelt fém végez a támadóval.

Krisztina körbefordul, holttesteket lát mindenütt, véres csata nyomai mutatkoznak. A hátsó szoba felé siető Frédéricre néz, és látja berúgni az ajtót. A férfi megpillantja Mónikát, amint apjával dulakodik, ő pedig éppen elvágni készül lánya torkát valamilyen hajlított késsel. A Kaszás nem habozik, útjára küldi másik fegyverét is, ezúttal izzás nélkül, és egyenest az apa mellkasába állítja.

Mónika kővé dermed, és Frédéric tudja, a kislánynak nem kellene így látnia apját. Magához hívja, nyugtatja, majd Krisztinához küldi.

– Vidd ki innen! Készítsd a lovakat!

A két lány távozik, míg ő bemegy a spájzba, és szemügyre veszi a kést: díszes berakású, rúnákkal díszített fegyver nemes fémből, és a garabonciás hagyta itt jelzésként. Ő elteszi a fegyvert, kaszáját magához veszi, és a lányok után siet.

– Mennünk kell, mielőtt a helyiek rátalálnak erre a vérengzésre, mert minket fognak hibáztatni. A városon kívül verünk tábort, de kell valami búvóhely, mielőtt a vihar és az éjszaka ideérnek.
– Én tudok egyet – közli a megszeppent Mónika. – Van egy régi kamra a föld alatt, élelmiszertároló egy öreg tanya mellett. Gyakran járunk oda bújócskázni.

A Kaszás bólint, majd elvágtatnak a sötét ég alatt.

* * *

Frédéric tüzelőanyagot szed az erdőben, amikor meghallja egy ág roppanását. Mozdulatlanná dermed, és figyel. Minden érzékszerve kiélesedik, és szabad kezét a hátán viselt kasza markolatára csúsztatja. Vár, szemét ide-oda fordítja, majd megtalálja a hang forrását: hatalmas, fekete farkas figyeli őt jó néhány lépésről, és hátát borzolja. Nem akar támadni, csak felméri a férfit.

A Kaszás az állat szemébe néz, és felidézi szülőfaluja szóbeszédét. Nagyot nyel, majd elereszti fegyverét. Itt nem lesz harc, ezzel az állattal biztosan nem. A farkas hátat fordít neki, és az erdő mélyére szalad, Frédéric pedig visszatér a földbe vájt kamrához.

Lemászik a létrán az eső halk kopogása közben, majd a fal mellé veti az ágakat.

– Ez elég lesz reggelig – mondja, azt követően letelepszik a lányokhoz, és a tüzet figyeli. Teljesen elmerül a vörös lobogásban, és eddig megtett útján gondolkodik.

Krisztina látja rajta, valami nyomja a férfi szívét, de mielőtt rákérdezhetne, erős koppanást hallanak a kamra tetején. Felszegik fejüket, további koppanások jönnek, majd hangos dübörgés veszi kezdetét, a deszka mennyezet pedig remeg felettük.

– Mi ez? – kérdezi Mónika reszkető hanggal.
– Jégeső – feleli Frédéric. – A garabonciás egy újabb trükkje.

A vacak deszkák megadják magukat a tűzrakás fölött, és a lezúduló jég és eső kioltja a tüzet. Mónika felsikkant, Krisztina pedig nyugtatni próbálja. Frédéric nem vesztegeti az időt, újabb farakást készít védettebb helyen, és felizzítja hosszú élű fejszéjét. A fa lassan kap lángra a fegyvertől, de sikerül meggyújtani.

– Mi ez a fegyver? – kérdezi Mónika félve. – Még sosem hallottam hasonlóról.

Krisztina és Frédéric tekintete találkozik, és a lány mesélésre biztatja bólintásával.

– Rendben van – kezdi a férfi, hogy megnyugtassa a kislányt. – Azért nem hallottál még ilyen fegyverről, mert csak ez a kettő létezik. Nagyon különlegesek, mert amikor ezt csinálom velük – Izzásba hozza az éleket –, akkor átvágnak bármit.
– Mágia? – csodálkozik Mónika.
– Igen, de nem evilági. Nagyon régen, még jóval előtted vagy az én születésem előtt, egy égi hajó zuhant a földre. Az utasai mind meghaltak, viszont megtalálták a kaszákat a maradványok között azok, akik Gyűjtőknek nevezik magukat, és kiválasztják azokat, akik forgathatják őket. Mindig csak egyet.
– És te nem forgathatod? – fordul Krisztinához Mónika.
– Még nem, de én leszek a következő – mondja fájó torokkal a lány.
– Következő?
– A kaszákat csak örökölni lehet – közli Krisztina kemény arccal. – Akkor kapom meg őket, ha Frédéric már nem tudja használni.

Frédéric visszagondol a farkasra, és átfut agyán a gondolat, Krisztinának talán már nem kell sokat várnia. Faluja hite szerint meg vannak számlálva a napjai annak, aki a fekete ordas szemébe néz.

– Meséljetek még – kérleli őket Mónika, és kis idő után elalszik a történeteken.

* * *

– A vért ne! – riad fel álmából Krisztina.

Megtörli verejtékes homlokát, majd az őt bámuló Kaszásra pillant.

– Újabb rémálom? – kérdezi Frédéric.
– Mint minden éjszaka, de te már csak tudod, nem igaz? – Tovább bámulja a bólogató férfit. – Sosem fognak elmúlni, igaz?
– Nem, idővel egyre több lesz.

Mónika kinyitja szemét, és Krisztinára mered. Megkérdezi, elállt-e az eső, majd kék íriszét Krisztina mocorgó táskájára fordítja.

– Mi van benne?

A tanonc felnyitja, és fekete, szőrös kezecskék kapnak ki belőle, amik megijesztik Mónikát. A Kaszás-jelölt a táskába dob egy szelet kenyeret, majd gyorsan visszazárja.

– Ne akard tudni – feleli lágy mosollyal.
– Elvonult a vihar, induljunk – szólal meg Frédéric. – A garabonciás már messze járhat, be kell hoznunk a lemaradást. Van valakid, akihez elvihetünk?

Mónika megrázza fejét, ezzel copfját kerek arca körül himbálja. A Kaszás vonakodik magával vinni, veszély leshet rájuk minden fa mögül, de egyedül sem akarja hagyni. Önkéntelenül is néhai kislányára gondol, valamint a Mónika és közte lévő hasonlóságokra.

– Magunkkal viszünk – folytatja Frédéric –, de a következő városnál tovább nem tarthatsz velünk. Utunk veszélyes, és nem akarunk még nagyobb veszélybe sodorni. Érted?

Mónika bólogat, és Frédéric szedelőzködni kezd. Elhagyják a vermet, és kelet felé folytatják útjukat.

– Neked van családod? – kérdezi Krisztinát Mónika.

A lány elgondolkodik, de nem válaszol. Nem akarja elmesélni a kislánynak, hogy még nála is fiatalabb volt, amikor egy rém széttépte szeretteit.

– Hogy az a…! – vág közbe Frédéric.

Krisztina az előttük húzódó mezőre és a feléjük sétáló meztelen nőre tekint. Melle lágyan ring lépteire, csípőjét kecsesen mozgatja. Kacéran mosolyog, mialatt szemében vörös fény játszik.

– Egy dicső férfi – suttogja, erre Frédéric megborzong.

Felismeri benne Ivettet, és érzi összeszoruló szívét. Könnyeivel küzd, nem bír lélegezni.

– Rád vártam, drágám – folytatja a nő. – Jöjj hozzám, és szeress! Teljesítem az összes, az összes vágyadat, legyen az bármilyen tüzes.
– Ez egy lüdérc! – ordítja Krisztina, de nem éri el Frédéric elméjét.

Nem habozik tovább, leugrik lováról, és a lüdércre ront. Előretolja kardját, de ellenfele kitér kecsesen. Suhintásba megy át a támadás, de céltalanul kaszál a levegőbe. A lüdérc megragadja a lány nyakát, és a földre viszi.

– Nocsak, milyen tüzes vagy! Ha vele végeztem, foglalkozhatnánk egymással, nem? Mit gondolsz? Lehetek bárki, akit szeretnél. Lehetek az a csinos tanonc, aki tetszett neked a könyvtárban, mit szólsz?
– Inkább nem! – kiáltja Krisztina, és végighasítja a lüdérc oldalát, ezért az elengedi.

Felpattan a lányról, és visszavonul. Szembe találja magát Frédérickel, aki fejszéjét suhogtatva közeledik. Egyik gyors vágás követi a másikat, és a lüdérc szorult helyzetbe kerül, amikor Krisztina is előrelendül.

Vágás húzza végig a lény oldalát, majd a másik sebet ejt combján. A Kaszás feje fölé emeli fegyverét, és lesújt. Ellenfele azonban kilép, és megüti, majd elmosolyodik, amikor az elejtett fegyverre pillant. Ha megkaparintja mesterének, akkor nagy örömet szerez vele.

Krisztina keresztül tolja kardját a lüdércen, mire a meztelen nő felsikolt velőt rázóan. Tántorogni kezd, a kard távozása élesen hasít testébe, majd a lény összerogy.

– Jól vagy? – kérdezi Krisztina az állát dörzsölgető Frédérictől.
– Túlélem – feleli a férfi.
– Bolondok vagytok – nyögi a lüdérc, és hátára fordul –, ha azt hiszitek, legyőzhetitek őt. Sokkal… erősebb, mint gondoljátok, és amikor… megszerzi, amit akar, senki sem állhat... az útjába.
– Mit akar? – térdel mellé Krisztina, és kezébe veszi a lüdérc állát. – Mit akar?!
– Vár benneteket… arra! – mutat oldalra, majd mélyet sóhajt, és bőre feketedni kezd.

A Kaszás-tanonc felpattan mellőle, és meglepetten figyeli, ahogy a buja test visszaváltozik megégetett nővé.

– Ilyet sem sűrűn csinálnak – jegyzi meg Frédéric, oldalra köp, és a lovához sétál. – Indulunk!
– És ha ez csapda? – kérdezi Krisztina élesebben, mint szerette volna. – Nem hagyhatjuk, hogy csapdába csaljon, és megöljön minket!
– Persze, hogy ez csapda! – morogja Frédéric. – Szerinted miért hagy nyomokat maga után?! Azt akarja, hogy kövessük, és most világos útbaigazítást adott, merre menjünk tovább. A bestia is megmondta, vár minket, szóval azt mondom, ne okozzunk csalódást.

Krisztina felül Mennydörgésre, és sarokkal ösztökéli lovát. Követi Frédéricet, miközben a mögötte ülő Mónika szorosan fonja karját a lány dereka köré, és szinte kiszorítja belőle a szuszt félelmében.

* * *

– Ott! – mutat Frédéric a tanyára.

Körbetekint, és az erdőt méregeti szúrós pillantással. Érzi, vannak még trükkök a garabonciás tarsolyában, csak nem tudja, mik azok.

– Én megyek elöl, Mónika itt marad.
– Nem, én is menni akarok! – csattan fel a kislány.
– Veszélyes odabent, szóval itt maradsz!
– Idekint nem lesz az neki? – veti közbe Krisztina. – Mi van, ha valami feltámasztott halott vagy valami másik szörny ólálkodik az erdőben, és elkapja őt, míg bent leszünk? Tudnál együtt élni egy újabb rémálommal?

Frédéric szúrósan néz a lányra, majd vállat von, és elindul.

– Rendben, de neked lesz gondod rá!

Előhúzza egyik kaszáját a nyeregtáskából, és vállára csapja. Az éle még ezüstös árnyalatú, nem izzik, de csaknem ugyanolyan fenyegető. Frédéric tekintete jobbra-balra cikázik, végigsiklik a rogyadozó tetőn, a vályogfalakon.

„Mire készülsz?” – töpreng a férfi. – „Mi a terved, te nyomorult?”

Leszállnak a lóról, Frédéric megragadja a másik kaszát is, míg Krisztina kézbe veszi kardját, és vállra kapja táskáját. Erősen fogja Mónika kezét, és figyelmezteti, maradjon szorosan mellette. A kislány bólint, csillogó szeme lankadatlan figyelmet tükröz.

Frédéric szélesre tárja az ajtót, és elképed. A túloldalon valóságos bálterem fogadja őket: fény, csillogás, aranyberakás és táncoló párok. Krisztina az ajtó felé fordul, kint romos tornácot lát, korhadt deszkákat, és ez nyilván csak varázslat lehet.

– Legyetek óvatosak, és figyeljetek mindenre – leheli Frédéric.

Hangosan szól a keringő, pedig sehol sincs zenekar. Az álarcos párok összehangolt mozgással ringanak, követik a zene ritmusát, megkerülik a látogatókat, és látszólag tudomást sem vesznek róluk.

Frédéric megáll a bálterem túloldali ajtajánál, és bevárja a lányokat. Krisztina mogyorószín szemébe néz, és ugyanazt az értetlenséget, de mély elhatározást látja benne, amit ő is érez magában: bármi lesz is, a garabonciást ma eléri végzete.

A férfi keze szorosan zárul a kilincsre, mire az egyik pár megtorpan, és feléjük fordul. Frédéric megrántja az ajtót, de az nem enged, emiatt újabb páros kezdi vizslatni őket.

– Zárva van – suttogja a Kaszás, és többször is megrántja a kilincset.
– Frédéric… – szól halkan tanonca, ekkor a férfi a feléjük sétáló táncosokhoz fordul.

Megszorítja mindkét kaszáját, és felizzítja pengéjüket. Tudja, a harc elkerülhetetlen, mégis meglepődik, amikor az előttük állók ruhái az enyészeté lesznek, és ők visszanyerik holt alakjukat. Átvágott torkú, leszúrt férfiak és nők rontanak rájuk.

Krisztina elereszti Mónika kezét, és közéjük ugrik. Minden irányba vagdalkozik, és lekaszálja támadóik első sorát.

Követi példáját Frédéric is, fegyvere sokkal hatékonyabb azonban. Egyetlen suhintással vág félbe két férfit tekintet nélkül vastag alkatukra, és visszakézből csapja le egy nő fejét. A kaszák megállíthatatlanul teszik dolgukat: aprítják az élőholtakat.

Krisztina a falnak hátrál, az ütés kipréseli tüdejéből a levegőt, de nincs ideje fuldokolni. Átfúrja kardját a rá ugró férfi mellkasán, majd ágyékon rúgja a következőt, azonban az rá sem hederít. Elkapja Krisztina torkát, és magához húzza. Egy nő társul mellé, és mintha darabokra akarnák tépni a lányt, puszta kézzel kezdik cincálni ruháját. Letépik táskáját, és elhajítják.

Csak ne így kelljen meghalnom, istenem! – fohászkodik Krisztina, majd sikolt, ahogy a padlóra nyomják.

Leszakad csizmája, haja kibomlik, szálak szakadnak ki fejéből. Mély hasítás keletkezik arcán valaki körmétől, és kiserken vére. Próbál védekezni, de mindhiába, és közben újabb nő térdel mellé, hogy részesüljön valamelyik porcikájából.

Az egyik kasza odarepül, lefejezi a két egymás melletti nőt, majd levágja a férfi karját, és becsapódik a falba. Éles csattanása visszhangzik a bálteremben, és magára vonja mindenki figyelmét. Krisztina Frédéricre mered, majd oldalra gördül, és a kaszáért vetődik. Kitépi a falból, és mintha érezné támadói mozgását, izzásra bírja a fegyvert, és felfelé lendíti fordulás közben. Csípőnél hatol be vele a nő testébe, majd kulcscsontjánál távozik, és kettéhasítja ellenfele felsőtestét.

Frédéric levágja utolsó támadóját, egy nőt, akinek megalvadt vére pontosan olyan árnyalatban fröccsen a padlóra, mint amilyen bíborszínű ruhát visel. A férfi elégedetten figyeli a tanoncot, hogyan forgatja a hosszú élű fejszét egyik oldaláról a másikra, és oszt végső halált vele. Megérti, mit látnak benne a Gyűjtők, miért ő lesz a következő Kaszás.

Éles fájdalom hasít Frédéric oldalába, szinte érzi a penge finom megmunkálását. Nem érti, hogyan lephették meg az élőholtak, hogyan kerülhettek a közelébe. Elgyengülni érzi lábát, összeesik, és az aranystukkós falnak veti hátát. A kést tartó Mónikára pillant, miközben ő kifejezéstelen arccal bámul vissza rá.

– Miért?

A kislány felmarkolja a kaszát, és maga elé emeli. Nem tapasztalni súlyát; könnyű és halálos. Érezni kisugárzásán, nem evilági fegyver.

– Ezért – feleli Mónika, azt követően Frédéric mellkasába mártja tőrét.
– Nem! – hasít az elhaló küzdelem zajába Krisztina hangja.

Mónika rámosolyog a tanoncra, és ő esküdni merne, vörös fényt lát táncolni a kislány tekintetében. Leguggol, lecsapja lábát a mellé lépőnek térdtől lefelé, majd a másik irányba suhint, és belét ontja a következő támadónak. Amint végzett vele, előző, földre került támadójára sújt, és a padlóba állítja a fejsze élét a férfi mellkasán át.

Felpattan, és Frédérichez rohan. Nem törődik az eddig zárt ajtón átrohanó Mónikával.

– Minden rendben lesz! – térdel a férfi mellé, kezét sebére tapasztja. Érzi a Kaszás szívverését, ami egyre több forró vért pumpál ujjai közé. – Összevarrunk, és jobb leszel, mint új korodban! Esküszöm, még a bugyuta vicceidet is elnézem neked, csak ne halj meg!

Frédéric végigsimít Krisztina arcán, és mosolyog. Megérti a végtagjaiban szétáradó békességet, és beletörődik.

– Nem, Krisztina, itt az időm. Újból találkozhatom az én Ivettemmel és Annámmal. Nem tudod, mióta várok erre.
– Nem, még nincs vége! Meg kell állítanunk a garabonciást!
– Nem, nem nekünk kell, csak neked. – Felemeli kaszáját, és a lány mellkasának tolja. – Most már… te vagy a Kaszás.

Krisztina megfogja a fegyvert, és szótlanul bámulja a férfit, akinek feje és keze lehanyatlik. Mellkasa még utoljára leereszkedik, és kifújja lélegzetét.

A lány ajka remeg, szeméből könny patakzik. Felfogni sem bírta Frédéric jelentőségét eddig, de már tudja, milyen szóval illesse: barát.

Ujjait szorosan zárja a fejsze nyelére, és letörli könnyeit. Még nincs itt a gyász ideje, előbb bosszút kell állnia. Felkapja táskáját, felizzítja a fegyvert, és átlép a nyitva hagyott ajtón.

A másik szoba tágas, de nem fogható az előzőhöz. Itt nincs pompa, aranyberakás, vagy kristálycsillár. Tűz ég a túloldali kandallóban Mónika háta mögött, és a kislány elégedetten mosolyog Krisztinára. Az új Kaszás megáll pár lépésre az ajtótól, és földre dobja mocorgó táskáját. Mozgásra lesz figyelmes az asztal mellett, eddig észre sem vette a könyvet olvasó férfit. Jóképűnek találja, finom úriembernek tűnik, aki a legjobb iskolákba járhatott.

Akár a többi garabonciás – gondolja Krisztina.

– Csakhogy itt vagy – mondja a férfi, de tekintetét nem emeli fel a könyvből. – Reméltem, a másikkal is találkozhatok, de túlságosan ragaszkodott ehhez – veszi kézbe az asztalon nyugvó kaszát undorító, kárörvendő mosollyal –, és félre kellett állítanom.

Krisztina önkéntelenül mozdul, de Mónika felemeli kését, a kandalló két oldalán lévő sötétben pedig neszezés támad. A lány megállni kényszerül, mert a garabonciás nincs egyedül.

– Miért? – szegezi a kérdést Mónikának. – Miért tetted?

A kislány nem válaszol, mert nem tud. Minden cselekedetét a garabonciás irányítja, és ő felel helyette: – Mert szükségem volt valakire, aki a közeletekbe férkőzik. Megöltem, és feltámasztottam, majd megidéztem a halott fiút, hogy játszanak el egy jelenetet számotokra. Tudtam, hogy nem hagynátok magára egy védtelen kislányt, de gondoskodnom kellett a megfelelő meséről, hogy teljesen elaltassam gyanútokat. Ezért végeztem a szüleivel, hogy ne hagyhassátok szülővárosában, és mindenképp magatokkal hozzátok. Talán ha ő nincs, és nem veszti el fegyverét az a hogy is hívják odakint, megállíthattatok volna. Így viszont elvezetett benneteket ide, egy pogány templom romjaihoz, amire ez a ház épült.

Krisztina ujjai kifehérednek szorításától, fogai csaknem csikorognak dühében.

– Mindezt azért? – biccent az elrabolt kasza felé.
– Szükségem van rá, a kislányra azonban már nincs.

Könnyed legyintésére összeesik Mónika, és nem mozdul többé. Krisztina előrelendül, de gyorsan megtorpan. A kandalló melletti sötétből két férfi lép ki páncélruhában, és szemük vörösen izzik a rostélyon át. Régi lovagoknak tűnnek inkább, mintsem helyi parasztoknak.

– Miért volt rá ilyen nagy szükséged? – kérdezi Krisztina, közben táskájához hátrál.
– Tudod, kinek épült ez a templom? Persze, hogy nem! Hallottál már a markolábról?

Krisztina hideget érez, ami tarkójából indul ki, és végigfut testén.

– Nos, ha megidézem őt, felfalja ezt a világot, és elpusztít mindent! – kiált fel a férfi már-már különleges színházi érzékkel. – Ezen a helyen, ezzel a mágikus tárggyal megidézhetem őt, úgyhogy ha megbocsátasz…

Elfordul, közben int pribékjeinek, és Krisztinára küldi őket. A lány fél kezében karddal, másikban kaszával várja őket, majd a táskájára suhint elsőként, és távolabb szökken előlük. Vágása felfedi a táska tartalmát, a kicsi szörnyet, akit vissza akartak vinni otthonába, amikor a garabonciás nyomára bukkantak. A szőrös kis lény ráveti magát az egyik támadóra, míg Krisztina a másikkal viaskodik.

A garabonciás litániába kezd könyvéből, szavai nyomán sötétségbe borul a Nap, vihar kezd tombolni. Villámok csapnak alá, és jégeső veri a tanya tetejét. Ahogy a férfi közelebb kerül a fegyver erejéhez, egyre mélyebbre nyúlik le az égen formálódó örvény, mint egy másik világra nyíló kapu.

A szörnyecske letépkedi a férfi páncélját, és már ruháit szaggatja, miközben Krisztina elejti fegyvereit. Ellenfele torkon ragadja, és fojtogatni kezdi. Fekete pontok táncolnak a lány szeme előtt, agya elhomályosul, és egyetlen, Frédéric által sokat harsogott leckére fókuszál: „Ne veszítsd el a fegyveredet!”

Krisztina összeszedi utolsó erejét, és elrúgja magától támadóját. Annak ujjai karmolással siklanak le bőréről, majd a férfi megtorpan, és ismét támad, ezzel vesztébe rohan. A lány aládugja lábfejét a kaszának, és a levegőbe löki. Elkapja, széles ívben csap vele, és a férfi lába közé vágja izzó élét. Lendülete átviszi a teste teljes hosszán, míg a férfi koponyáján keresztül nem távozik. A test két része hullik, és felei a lány jobb és bal oldalára zuhannak.

A garabonciás érzi a rajta átáramló erőt, mintha a mindenség közepén állna. Egyik varázsát sem érezte még ilyen hatalmasnak, mint a fegyverhez fűződő kapcsolatát. Sosem hallott szó kezd formálódni fejében, amelyet mintha a kasza suttogna hozzá.

Krisztina rásújt a garabonciás asztalon nyugvó kézfejére, és egyszerre szabadítja meg minden ujjától. A férfi üvölt, és visszatámad ép kezével, de az útjába kerülő penge lemetszi csuklóból. Az izzás azonnal kiégeti a sebet, nincs vér, de a kín annál nagyobb. A garabonciás szenved, fájdalma agya mélyére hatol, és torkán át szakad a világra fájdalmas ordításként.

Az új Kaszás fújtat a harctól és haragjától, markát satuként zárja fegyverére. Próbálja türtőztetni magát, ameddig lehet.

– Nem tudod, mit tettél! – förmed rá a férfi. – Nem tudod, mivel játszadozol! Fogalmad sincs, mi ez a fegyver!

A lány nem tulajdonít figyelmet szavainak, csak visszakérdez, miről beszél, hiszen annál többet senki sem tudott a kaszákról, minthogy az égből zuhantak le. A garabonciás elárulja neki a szertartás alatt megismert szót, de Krisztinát hidegen hagyja, és csapása szemmel követhetetlen gyorsasággal választja el a férfi fejét testétől.

Hátat fordít a holttestnek, és a táskájánál ólálkodó szörnyecskéhez sétál. Tudja, hallgatni fog szavára, mert ő eteti, és gondozza jó ideje. Kérleli kicsit, hogy másszon vissza helyére, majd összeköti kivágott táskáját. Kisétál a külső terembe, ami már nem bálterem, csak egy lepusztult szoba málló falakkal, korhadt padlóval. Frédéric vályogtéglának dől, arca belefagyott az örök mozdulatlanságba.

Krisztina kicipeli, és felteszi a fa alá húzódott lovára. Kaszáit nyeregtáskájába teszi, végigsimít rajtuk, és a garabonciás utolsó szavára gondol: technológia.

Előző oldal R. Harbinger
Vélemények a műről (eddig 2 db)