A nyugdíjas kiborg I.

Horror / Novellák (37 katt) Claudius Oltarimanus
  2022.06.21.

Inotai Kázmér fogvacogva ébredt fel. Miután kinyitotta a szemét, kénytelen volt megállapítani, hogy a lábfejeit már megint elfelejtette bebugyolálni a takarójába, így azok most vádlón néztek farkasszemet az öregemberrel.

– Mit bámultok?! – rivallt rájuk az öregember. – Az öreg ketyegőm már nem tud annyi vért pumpálni belétek, hogy melegen tartson benneteket ebben a fűtetlen szobában!

Hasra fordult, majd a jobb kezével benyúlt az ágya alá, hogy kibányássza a házi papucsát, amelyet az előző este rúgott be oda. Maga elé dobta őket a földre, majd, mikor beléjük akarta dugni a lábát, a baloldali papucs hirtelen egy Auerbach szaltót ugrott a levegőbe, majd jó másfél méterrel odébb landolt a padlón. Hamarosan a jobb oldali papucs is követte példáját.

– Benneteket meg mi lelt?! – kérdezte csodálkozva az öregember, hiszen ilyet azelőtt még sohasem tapasztalt.
– Büdös a lábad, büdös a lábad! – kiabált a baloldali papucs.
– Mosd meg bőrbarát pH értékű szappannal! – kontrázott rá a jobboldali papucs.
– Most mit szívattok?! – kiabált az öregember. – A lábam eddig sem volt rózsaillatú, mégsem csináltatok ilyet azelőtt!
– Ez igaz, de azóta kiokosodtunk! – felelte a baloldali papucs.
– Tegnap láttuk a TV-reklámot a bőrbarát pH értékű szappanról, amely antibakteriális hatása révén elpusztítja a bőr felszínén található baktériumokat, amelyek anyagcseréjük révén vajsavat termelnek! – szólt a jobboldali papucs.
– A vajsav pedig rosszul szellőzött lábfejen könnyen bebüdösödhet! – mondta a baloldali papucs.
– Majd adok én nektek antibakteriális hatást! – kiabált Kázmér, és rájuk rontott.

Ekkor a papucsok ismét leírtak egy Auerbach szaltót a levegőben, és Kázmér háta mögött értek földet. Kb. 10 percig zajlott ez a meddő küzdelem, aztán Kázmér kitalálta, hogy ha a vastag, bolyhos padlószőnyeg felé tereli a papucsokat, akkor a süppedős felszínen talán nem lesznek annyira ugrálós kedvükben. A számítása bevált, és a szőnyegen könnyűszerrel „nyakon csípte” a szökevényeket.

– Az anyátokat! – lihegte Kázmér. – Rajtam nem fogtok ki! Ha annak idején nem veszlek meg benneteket Ernő bácsitól, a temetkezési vállalat nyugalmazott halottbúcsúztatójától, már rég a szeméttelepen rohadnátok! Úgyhogy kétszer is gondoljátok meg, mielőtt elkezdenétek finnyáskodni! Ami pedig az antibakteriális szappant illeti, egész életemben jól elvoltam nélküle és eszem ágában sincs vénségemre beszerezni valami új flancot.

Ekkor a szomszéd szobából hirtelen léptek zaja hallatszott, majd belépett az ajtón Kázmér idősebbik fia, Tibor

– Papa! – kiáltotta. – Gyere velem a műhelyembe, megmutatom a legújabb találmányomat!
– Már megint milyen hülyeséget találtál ki, édes fiam?
– Mindjárt meglátod!

Tibor gyerekkora óta lelkes feltaláló volt, ámbár eddig nem sok sikerben volt része. Legnagyobb sikerét eddig azzal a távirányítós lifttel érte el, amelyet az előttük álló platánfára erősített, hogy lehozza onnan a szomszédasszony ott ragadt kiscicáját. A cica végül keserves nyávogások közepette került vissza jogos tulajdonosához. A műhelyben Kázmér egy csomó aprócska lehallgató készüléket látott halomba rakva az asztalon.

– Mik ezek, édes fiam?
– Mobiltelefonokhoz készített poloskák! Most viszem ki őket a zsibire eladni. Gazdagok leszünk papa!
– Ugyan már, fiam! Kinek van ilyenre szüksége?
– A titkosszolgálat biztos tudná hasznosítani!
– Hát ez jó! – nevetett Kázmér. – Mi közöd van neked a titkosszolgálathoz? Ők is járnak a zsibire árulni, vagy vásárolni?
– Már írtam levelet a Belügyminisztériumnak, amelyben leírtam a készülék működési elvét.
– És te olyan ökör vagy, fiam, hogy mindenféle szabadalom nélkül világgá kürtölöd a találmányodat? Simán lenyúlják az ötletedet, és zsebre rakják a bejövő lóvét, amely téged illetett volna! Annyi eszed már igazán lehetne, hogy levédesd a művedet!
– Csillapodj, papa! Először a zsibin végzek előzetes piackutatást, hogy mennyire lennének kelendők a poloskák a nép egyszerű gyermekei között. Lehet, hogy a civil szférában is kelendőnek bizonyul. Érzem, hogy ez a találmányom nagy durranás lesz!
– Nagy durranás, nagy durranás! Mindig ezt mondod! Ideje lenne már valami hasznos dolgot is kitalálnod, fiam!
– Konkrétan te mit tartasz hasznos dolognak? Mit kellett volna feltalálnom?
– Izé… mondjuk a… fagyasztott pipihusit! – dadogta Kázmér, majd kisietett a műhelyből.

Tibor vállat vont, majd a poloskáit egy műanyag zsákba rakta.

– A papa ért hozzá, hogyan keltsen életundort az emberben!

Tibor utálta a csirkét, mert kicsi korában boldogult anyja a szeme láttára kopasztott meg egy példányt, majd sorra megmutogatta a belszerveit Tibikének. Az anatómia óra végül hatalmas hányásba fulladt.

Tibor belebújt a fekete bőrkabátjába, vállára dobta a műanyag zsákját és szapora léptekkel a zsibi irányába indult.

Eközben Kázmér odaért a kisebbik fia szobájának ajtajához.

– Jenőke! Kelj fel! – kiabálta.
– Mi az? – hallatszott egy álmos hang odabentről.
– Ebédre paprikás krumplit főzök. A konyhában a mosogató alatt találsz egy vödör krumplit. Hámozd meg és vágd darabokra! Addig én lemegyek a pincébe a zöldségekért.

Hogy Jenőke mennyire örült a reggeli ébresztőnek, azt Kázmér már nem tudhatta meg, mert habozás nélkül a pince felé indult. Mielőtt a házból kilépett volna, cipőt húzott, a szemtelenkedő papucsokat pedig ledobta a bejárati ajtó mellé. Mikor Kázmér kiment a házból, a baloldali papucs megszólalt.

– Te még emlékszel Ernő bácsira?
– Hogyne! – felelte a jobboldali papucs. – A jobb nagylábujja deformált volt, mert rosszul forrt össze egy munkahelyi baleset után.
– Miféle baleset volt az?
– Tizenkét évvel ezelőtt búcsúztatta Romhányi Árpád TSZ elnököt. A szertartáson rosszul ravatalozták fel a halottat, ezért mikor Ernő bácsi elhaladt a ravatal mellett, a koporsó lecsúszott az állványról és telibe találta Ernő bácsi nagylábujját. Pont, ahol kell: a körömágynál! Szerencsétlen temetőlátogatók még a szomszéd parcellában is hallották az üvöltését.
– Fölöttébb kellemetlen! – ismerte el a baloldali papucs.

Amíg a papucsok diskuráltak, addig Inotai Kázmér a pincelejárat félhomályában haladt lefelé. Hirtelen eszébe jutott, hogy tulajdonképpen mind a hárman az ő nyugdíjából élnek.

˝Istenem, mi lesz a családommal, ha meghalok?˝ – gondolta mélabúsan. – ˝Kíváncsi lennék, hogy mire jutnának nélkülem!

Meglepetésére az ajtót nyitva találta, a pincében pedig egy különös idegen tartózkodott. Az idegen egy 35 év körülinek látszó, talpig feketébe öltözött férfi volt. Hosszú, fekete haja a vállát verdeste. Sötétbarna szemeiben különös, hideg fény csillogott, és amikor elmosolyodott, Kázmért önkéntelenül is kirázta a hideg.

– Áááá, Inotai úr! – szólott az idegen. – Már vártam magát! A paprikás krumplihoz való zöldségekért jött?
– Igen! – szólt meglepve Kázmér.
– A vöröshagymái már kissé megfonnyadtak ebben a dohos pincében. Ebbe a papírzacskóba gyűjtöttem önnek a legszebb darabokat. A másik zacskóban pedig szegedi csípős paprikapor van. Első osztályú áru! Garantáltan mínium mentes – vigyorgott kajánul az idegen.

Kázmér annyira meglepődött, hogy még az ilyenkor nyilvánvalónak tűnő kérdések sem hagyták el az ajkait.

– Izé… köszönöm! – hebegte.
– Jöjjön, visszakísérem a szobájába! – ajánlkozott fel az idegen. – A maga helyében én javítanék a pince szellőzöttségén. Ezek a földszinti ablakok nem biztosítanak elegendő friss levegőt az itt tárolt zöldségei számára. Tibor ügyes fiú. Biztosan tudna csinálni ide egy szellőző berendezést.
– Honnan tud ennyi mindent rólam? – bukott ki a kérdés Kázmérból.
– Mondjuk, hogy egy régi ismerőse vagyok!
– Ismerősöm? Sosem láttam magát!
– Az meglehet – felelte az idegen. – Én viszont az ön születése óta figyelemmel kísérem minden mozdulatát.
– Az lehetetlen! Hiszen sokkal fiatalabb nálam! Akár a fiam is lehetne!

Az idegen férfi erre a kijelentésre vérfagyasztó kacajban tört ki, miközben visszatértek az öregember szobájába.

– Igyekszem formában tartani magam – válaszolt gúnyosan. – Az én munkámhoz elengedhetetlen a jó kondíció és a szellemi frissesség.
– Miért, maga mivel foglalkozik?
– Türelem, Inotai úr! Mindjárt megtudja! Miről is morfondírozott ön a pincébe menet?
– Arra gondoltam, hogy mi lesz a családommal, ha már nem leszek.
– Bingo! Ha gondolja, én hozzásegíthetem e talány megfejtéséhez.
– Hogyan?
– Ostoba vénember! Még mindig nem jöttél rá, hogy ki vagyok?
– Csak nem a…
– De igen, Inotai Kázmér! A Halál vagyok! És a lelkedet most magammal viszem!
– Vá… várjon egy percet, tisztelt Halál úr! Tudom, hogy már úgysem húzhatnám sokáig, de…
– Mit de?!
– Holnap hozza a postás a nyugdíjamat! Nem halaszthatnánk el a halálomat addig, amíg át nem veszem a pénzt? Legalább a gyerekeimnek legyen egy kis zsebpénzük pár hétig!
– Ide figyelj, Inotai Kázmér! Én a Halál vagyok, nem pedig valamelyik féleszű hitelezője! Velem nem szokás alkudozni! Ütött az órád, Inotai Kázmér! Most magammal viszlek!
– Hát jó! – válaszolt Kázmér beletörődve.

Azzal fogta magát, és meghalt. Kisvártatva Jenőke panaszos hangja hallatszott a szomszéd szobából.

– Papa! Papa! Meghámoztam, és darabokra vágtam a krumplit!

Miután válasz nem kapott, belépett az öreg szobájába.

– Papa! Kelj fel! – rázta meg a vállát. – Csináld meg a paprikás krumplit!
– Apád alszik! Hagyd pihenni! – szólt a Halál. – Csináld meg te a paprikás krumplit!
– De uram! – szólt Jenőke. – Én nem tudom, hogyan kell csinálni!
– Nem nagy ördöngösség! – felelte a Halál. – Majd segítek!

Azzal a Halál átkísérte Jenőkét a konyhába.

– Először is! – magyarázta a Halál. – Megpucoljuk a vöröshagymákat, és apró darabokra kockázzuk őket!
– Nem túl vidám munka! – nyafogott Jenőke.
– Kuss! – förmedt rá a Halál. – Anyád nagyon elkényeztetett, amíg élt! Ez a te nagy bajod! Legfőbb ideje megtanulnod egyedül fingani, édes fiam! A hagymát majd én elintézem! Te addig pirítsd meg a szalonnadarabokat a lábasban!

Jenőke nem okvetlenkedett többet, így rendben, terv szerint haladt a munka.

– Így ni! – öntötte bele a Halál a hagymadarabokat a lábasba. – És most kevergesd, míg üveges nem lesz a hagyma!

Telt-múlt az idő, egyre-másra kerültek bele a paprikás krumpli összetevői a lábasba, míg végül ínycsiklandozóan illatozott, készre főzve a gázlángon.

– Látod, Jenőke, tudsz te, ha akarsz! – nyilatkozott elismerően a Halál. – Úgy látom, hogy nem tunyultak még el az agysejtjeid az egyetemen.
– Ön mindent tud rólam? – kérdezte bátortalanul Jenőke.
– A te életed előttem nyitott könyv! Bár azokat a nehezen értelmezhető romantikus érzelmeidet a cipőkanál iránt nem nagyon tudtam hova tenni.
– A cipőkanál már egy régi történet – szólt ábrándosan Jenőke. – Azóta már kiábrándultam belőle.
– Milyen szakos is vagy az egyetemen?
– Magyar-filozófia.
– Nos, az ott tanultak biztosan segítenek feldolgozni a kiábrándulás traumáját – szólt a Halál ábrándos derűvel. – De most már mennem kell! Viszlát Jenőke!
– Találkozunk még?
– Ez olyan biztos, mint a Halál! – kacagott förtelmesen a Halál, majd eltűnt.

Hideg fuvallat söpört végig a konyhán, amelybe Jenőke beleborzongott. Egy pillanatra mintha az apja képe jelent volna meg neki, de aztán ez a látomás is köddé vált.

Előző oldal Claudius Oltarimanus