Békaélet békaréten kétezerhuszonkettő

Neoprimitív / Írások (112 katt) Jimmy Cartwright
  2022.06.23.

A háromlábú kecskebéka lehajtott fejjel ült a folyóparton. Könnyes szemmel nézte a víz felszínén úszó műanyagáradatot. Amikor észrevette, hogy egy nagyobb hullám közeledik felé, hátrébb húzódott a cserepesre száradt agyagon. Nem szerette volna, hogy a mocskos víz a bőréhez érjen; még összeszed valami kellemetlen betegséget, aztán járkálhat az orvoshoz. Ehhez meg semmi kedve nem volt, mert újabban még időpontkéréshez is időpontot adnak, hogy aztán még hónapokat várjon a vizsgálatra. Inkább vigyáz magára, nehogy baja essék. Nem lehet már manapság csak úgy felelőtlenül ugrándozni, mint fiatal korában. Pedig milyen jókat fürdött annak idején! Még akkor is, ha az a béna gólya rendre betalálta, és többször is meg akarta enni. Összerezzent és megborzongott. Hideg szél kapta oldalba hirtelen. A túloldali, ártéri erdőből éktelen farecsegés hallatszott. Odakapta tekintetét. Még éppen látta, ahogy az az öreg, rég kiszáradt, hatalmas fa végleg megadja magát az enyészetnek, és hatalmas döndüléssel végső nyughelyére dől, letörve több ágat a környező fákról, és maga alá temetve néhány csenevész facsemetét. A feltámadt szél viszont elfújta a békarét fölül a felhőket, és lágy tavaszi napsütés borította be a tájat. A kecskebéka ekkor úgy döntött, hogy elbiceg kedvenc napozókövéhez a satnya, sárgászöld fűcsomók között. Ám alighogy elhelyezkedett, hatalmas szárnyak csapkodására lett figyelmes.

– Jó napot gólya elvtárs! – köszöntötte illendően szállóvendégét a kecskebéka.
– Ilyen rossz a helyzet errefelé, kedves béka úr? – tottyant le szárnyaszegetten a napozókő mellé a gólya. – Amúgy magának is hasonlókat békartárs!
– Egyelőre nem, de sohse' lehessen tudni – felelt a kecskebéka. – Egy kis gyakorlás biztos nem árt.
– Ennyi elég is lesz a gyakorlásból, ha kérhetem!
– Most látom csak, hogy mindkét lába hajlik...
– Ó, hagyja el! Múlt tavasszal elkapott valami bolond nőszemély, mert látta, hogy bicegek kicsit. Aztán elvitt valami madárkórházba, ahol megműtötték a lábam. Pedig én már teljesen hozzászoktam, hogy nem hajlik. Jó volt az nekem úgy is, nem tudom, mit szóltak bele. Úgy látszik, csak öregszem én is. Elkalandoztak a gondolataim, aztán már csak azt vettem észre, hogy megragadnak, és visznek. Csak utolér a kor, meg a szenilitás engem is!
– Őszintén sajnálom!
– Pedig fiatalon mennyi bolondságot elkövettem...
– Például többször is fel akart falni...
– Jaj! Ezt már sokszor megbeszéltük azóta. Tudja, az ösztönök. Mégiscsak maga fölött állok a táplálékláncban. Meg aztán maga tűnt itt a békák közül a legelesettebbnek a három lábával. Gondoltam, ezt a sérült genetikát nem kellene továbbvinni, és ki akartam venni a szaporítóláncból...
– Még inkább ki akart „enni”.
– Nézőpont kérdése. Maga békaperspektívából látja a világot, én meg madártávlatból.
– Nana! Egy percen belül kétszer is a jogaimba tiport! Akár fel is jelenthetném. Fogalmazhatna óvatosabban is!
– Ne csinálja már béka úr! Nincs ahhoz magának se kedve, se pénze, hogy egy évekig elhúzódó pereskedésbe kezdjen. Egyébként hogy érti, milyen jogaiba sikerült már megint beletipornom?
– Először negatívan tüntette fel a születési testi hiányosságomat, kikarikírozva ebből adódó hátrányos helyzetem, aztán meg alábbvalónak titulált a termetemnél fogva, pedig nem én tehetek róla, hogy békaként jöttem a világra.
– Ó! – hajtotta le fejét a gólya. – Elnézést, nem így értettem! Úgy látszik, sokat kell még erről tanulnom. Azt már régóta tudom, hogy nem szép dolog megenni a nálamnál kisebb, testi fogyatékossággal rendelkező egyedeket, mert ők is lehetnek hasznos tagjai a társadalomnak. Maga például milyen munkát végez itt a Békaréten?
– Rokkantnyugdíjas vagyok.
– Vagyis?
– Azt csinálok, amihez kedvem van.
– És mennyiért csinálja azt, amihez kedve van?
– Éhen halni sok, megélni kevés.
– De mégis, mivel telnek a napjai?
– Többnyire itt napozok, ha az idő engedi. Amúgy a Könyvtárban ücsörgök.
– Maguknál itt van könyvtár?
– Persze, mint minden rendes közösségben. A gyáva béka üzemelteti. Ő főzi a környéken a legjobb pálinkát.
– Hogy jön az egy könyvtárhoz?
– Ez nem egy könyvtár, hanem a Könyvtár. Egy kocsma.
– Értem. Gondolom, én nem lehetek oda hivatalos. Nem baj, amúgy se bírom a piát. Pár éve is, amikor megálltam inni egy vizeshordónak vélt tárolóból, úgy eltévedtem, hogy csak hónapokkal később értem Afrikába.
– Tényleg! Maga nagy világutazó! Mondja már meg, máshol is így mennek a dolgok?
– Vannak ugyan hasonló helyek, de így sehol máshol nem mennek a dolgok.
– Ennek örülök!
– Én nem vagyok biztos benne, hogy ez olyan jó.
– Félreértett! Örülök, hogy sehol máshol nem mennek így a dolgok. A bölcs béka is azt mondta már a múltkor, hogy el kellene innen költözni.
– Nahát! Még megvan az öreg?
– Ó, meg hát! Látja arra azt az óriási szeméthalmot? Annak a tetején rendezkedett be pár éve.
– Ne mondja! Mi lett a szalmabálával?
– Ami a búzával, meg a kukoricával. Eltüntették. Állítólag parlagon több támogatást kapnak a földekre, mintha megművelnék.
– Ne mondja!
– De mondom.
– Befosok!
– Ahogy gondolja, de megkérhetem, hogy kicsit arrébb tegye?
– Nem úgy! Ez csak olyan szólásmondás. De ssss! Maga is hallja?

A kecskebéka felkönyökölt a napozókövön, s összevont szemöldökkel figyelt, majd hamarost bólintott.

– Az erdő felől jön – suttogta, majd amennyire csak tudott, a kőre simult.

A gólya is próbált megbújni a fűcsomók között.

Az erdőből egyre hangosabban hallatszott az avarzörgés. Nemsokára egy zöld ruhás, nagy szakállú, vastag bajszú, kalapos alak lépett ki a fák közül.

– Ez csak a vadász – fújta ki visszatartott lélegzetét a kecskebéka.
– Szerencsére!
– Már majdnem azt hittem, hogy megint egy divatbushcrafter jött itt gasztrofőzőcskézni.
– Aha! – bólogatott a gólya. – Egy micsoda jött micsinálni? – fordította félre a fejét.
– Maga még nem hallott róluk? Pedig nagy divat újabban. Az emberek rájöttek úgy két éve, hogy létezik olyan, hogy természet, ahová ki lehet menni. De nem csak úgy kimennek, hanem tűzrakó helyeket, meg menedékeket építenek, aztán főzőcskéznek. Mindezt kamerával rögzítik, aztán meg hazamennek. A normálisabbja eltüntet minden nyomot maga után, de ezek a divatbushrcafterek... Á, hagyjuk is!

Míg ezt megbeszélték, a vadász is odaért a furcsa pároshoz.

– Jó napot vadász elvtárs! – köszönt illendően a kecskebéka.
– Szép napot vadász kartárs! – csatlakozott a gólya.
– Már ilyen rossz a helyzet? – kérdezte a vadász, miután sikeresen felköhögte a pipafüstöt. – Amúgy maguknak is jó napot!
– Ja, nem, csak gyakorlunk – csóválta fejét a béka. – Tudja, sohsem lehet mostanság tudni, mit is hoz a közeljövő.
– Ebben igaza van kolléga! – bólogatott a vadász. – Bár az az igazság, hogy én jobb szeretek előre nézni, és nem hátra.
– A néma béka is ezt mondta a minap a szomszéd kaméleonnak. A vak békának kellett őket szétválasztani.
– Miért? Úgy összemelegedtek? – vigyorodott el a gólya.
– Na de gólya elvtárs! Mondtam már, hogy ilyesmivel manapság nem lehet viccelni! – lengette meg mutatóujját a kecskebéka.
– Jut is eszembe! Hogy alakul a néma béka énekes karrierje? – vonta fel szemöldökét a vadász.
– Mostanság new retro wave távol-keleti hip-hop szinti rock rap-et nyomat. Finoman szólva sem túl népszerű.
– Ilyesmiről még én sem hallottam, pedig a múltkor, amikor egy vizeshordónak vélt tárolóból oltottam a szomjamat, én is megjártam a távol-keletet... – mondta a gólya a távolba révedve.
– Éppen erről van szó, gólya elvt... akarom mondani gólya úr – bólogatott a kecskebéka. – Viszont a vak béka lát benne potenciált, így most ő menedzseli. Mióta a folyó ilyen szennyezett, már nem tud versenyeket rendezni, így kénytelen volt pályát módosítani.
– Ó, azok a jó kis versenyek! – sóhajtott fel a vadász. – Mindig én indítottam el a startot a puskámmal.
– De szép idők is voltak! – bólogatott a gólya – Felbolydult az egész rét! Békák, gyíkok, sáskák, tücskök, szalamandrák, kígyók, baglyok, gólyák, sólymok, héják, sasok, méhek és darazsak mind-mind egyként szurkoltak a RétiSiklók csapatának. Egyszer még az erdei óriások is eljöttek!
– Annak mondjuk nem lett jó vége – húzta félre a száját a kecskebéka.
– Ami azt illeti, tulajdonképp mégis jó vége lett. Jut is eszembe, vadász úr! – fordult a gólya az édes illatú pipafüstöt épp kifújó vadász felé. – Hogy is van az, hogy maga mégis túlélte az óriások vérfürdőjét? Hisz még a csontjait is megtalálták reggel.
– Ejh! Gólya úr! Maga is szalajt már kicsit! – csóválta fejét a vadász. – Már többször is elmondtam, hogy azok nem az én csontjaim voltak. Bár igaz, hogy a puska, amit a csontok mellett találtak, ugyanolyan volt, mint az enyém. Valószínűleg egy orvvadász lehetett, akin a vad természet igazságot szolgáltatott. Addig üldöztem az óriásokat, amíg bírtam szusszal, de már akkor sem voltam túl fiatal, így hamar kimerültem. Leültem hát egy fa tövébe, és bizony elszunnyadtam. Mire felébredtem, és visszaértem a rétre megnézni, mi a helyzet, már csak azt láttam, hogy a gyáva béka egy hatalmas ugrással az egyik óriás arcába vetődik, aki ettől elterült, a feje meg szétcsattant egy jókora kövön. Aztán jött a buli, amin úgy szétcsaptuk magunkat, hogy magam sem csodálom, hogy alig-alig emlékszünk az eseményekre.
– Ó, igen, most már emlékszem! – bólogatott a gólya. – Bár igaza van, mostanság felejtek. A doki azt mondta, hogy annak a régi fejbelövésnek is köze lehet hozzá, még akkor is, ha csak egy nagy adag sóval talált el.
– Sajnálom, gólya úr! Tudja, a hivatásos vadász természetvédő is kell legyen. Maga pedig meg akarta enni ezt a kis szerencsétlen, sérült, halmozottan hátrányos helyzetű kecskebékát, amely ráadásul védett.
– Amúgy tudják, hogy valójában mi lett az óriásokkal?

A gólya és a vadász felvont szemöldökkel nézett a békára.

– Nem tudom – válaszolták szinte egyszerre. – Mi lett velük? – zengték kánonban.
– Fogalmam sincs, azért kérdeztem magukat!

A vadász összeráncolt homlokkal a folyóba meredt.

– Valami olyasmi rémlik, hogy amíg mi buliztunk, az óriások egymást hibáztatták a sikertelen támadásért. Végül úgy összeszólalkoztak, hogy egymás torkának estek, aztán addig ütötték-verték egymást, míg egy sem maradt közülük.
– A lényeg, hogy azóta békén hagyták a Békarétet – nézett körbe a gólya csillogó tekintettel.
– A valóság szívás – sóhajtott a kecskebéka. – Azt hiszem, megmaradok a misztikus változatnál, hogy az óriások kővé váltak. Nekem ez jobban tetszik.
– Maga mindig is egy álmodozó volt, kedves béka úr, már ha meg nem haragszik! – nevetett fel a vadász.
– Ha nem lenne sértő önre nézve, mondanám, hogy sokszor a fellegekben jár – kelepelte a gólya.
– Jut is eszembe! Hogy áll a regénye?
– Jól, vadász úr, köszönöm a kérdését!
– Kifejtené bővebben is? Kíváncsi vagyok, mikor olvashatom!
– Hát... izé... szóval... áll... Meg most a számítógépem is vacakol. És hát ilyen nyomdai árak mellett, meg amúgy is papírhiány van. Szóval az is lehet, hogy elektronikus könyvben lesz csak kiadva.
– Ne is mondja béka úr! – legyintett szárnyával a gólya. – A békacomb ára is vagy harminc százalékkal emelkedett! Aaa... akarom mondani, a csirkecomb ára...
– Eggen! – bólogatott a béka. – Bizony a Békarétet is elérte az infláció. A „rokkant nyugdíjam” évek óta nem emelkedett, az árak meg... hát olyan magasan talán még maga sem tud repülni. Húsz éve még nyolc felest is tudtam inni egy-egy este, ma meg örülök, ha egész hónapban sikerül annyit.
– A városiak azt is mondják, hogy energiaválság is van, vagy lesz – szívott egy nagyot pipájából a vadász. – A sógoréknál állítólag már olyan szórólapokat is osztogatnak, hogy az emberek készüljenek fel egy akár több napos áramkimaradásra is.
– Ilyen rossz a helyzet? – tápászkodott fel a napozókövéről a földre huppant kecskebéka.
– Úgy tűnik – bólogatott a vadász. – Még jó, hogy én egy tanyán élek, és akár egy egész évet is kibekkelek. Tudják: passzív ház, geotermikus fűtés, napelemek, napkollektorok, szélturbina, teli éléskamra, jószágok, konyhakert, termőföld. Van minden, ami kell a családnak.
– Jó magának! – biccentett a gólya. – Aztán a többiekkel mi lesz? A városlakókkal?
– Az már az ő gondjuk, nem az enyém! – vonta meg vállát a vadász. – Eddig minket néztek hülyének, hogy készletezünk, felhalmozunk, meg amennyire csak lehet, leválunk a rendszerről. Most meg kiderült, hogy...
– Ki ne mondja, vadász úr, mer' valaki meghallja, aztán olyan pert kap a nyakába, hogy az ükunokái is azt nyögik! – csapkodott szárnyával a gólya.
– Az biztos – mutatott körbe a kecskebéka –, hogy már a Békarétet is elérte a civilizáció. Az erdőben a fák között villanyoszlopok is magasodnak. Több erdei kunyhónak bejegyzett csodapalota is épült az utóbbi tíz évben a környéken. No nem azért mondom, hogy valami, csak úgy megjegyeztem.
– A fejlődést csak nem lehet megállítani. Azt hallották, hogy a közeli tónál kikötő, meg hotelkomplexum épül?
– Nem, gólya úr, erről még nem hallottunk.
– Én láttam valamit erről az interneten – vakarta meg szakállát a vadász.
– Ó, csodálatos lesz! A múltkor megnéztem közelről. Bár a nádi poszáták már most hiányolják a nádat, össze is szólalkoztunk kicsit. A kócsagok is csak panaszkodni tudtak. Mondjuk azt én sem értem egészen, hogy miként fognak azon a tavon hajózni, hiszen a legjobb esetben nekem is csak a nyakamig ér a víz. De biztosan megoldják valahogy! Remek dolgokat tud már a mai technika! Szóval ne is keseregjünk itt! Örüljünk a szép napsütésnek, amíg lehet!
– Ebben igaza van gólya úr! – bólogatott a vadász. – Ma még szép, napos időnk van, de lehet, hogy holnap már esni fog a hó.
– Bolond ez az időjárás! – vizslatta az eget a béka.
– Azt mondják, a globális felmelegedés miatt van, amit az emberek okoznak – nézett a gólya összevont szemöldökkel a vadászra.
– Ne rám nézzen! Nekem már rég elektromos autóm van! Én kérem környezettudatosan élek!
– Jól van, de maga itt az egyetlen ember.
– Érdekes dolog ez! – kezdte a béka. – Negyven éve még az újabb jégkorszaktól tartottak. Mennyit változott a világ!
– Így van ez, kedves béka úr! – bólogatott a gólya.
– Az egyetlen dolog, ami állandó, az a változás – bólogatott a vadász.

Jókora csobbanás szakította ki a három társalgót a merengésükből. Mindannyian a folyóhoz kapták a tekintetüket.

– Ebben még élnek halak? – vakarta meg a fejét a vadász.
– Néhány – válaszolta a béka.
– A magam részéről nem ennék belőlük – rázta a fejét a gólya. – Jut is eszembe! Ebédidő van, mennem kell. Örömömre szolgált, hogy ilyen kellemesen eltársaloghattunk! A viszont látásra elvtársak!
– Járjon erre máskor is! – intett felé a kecskebéka.
– Vigyázzon magára! – kiáltott utána a vadász. – Manapság itt már mindenre lőnek!
– Úgy lesz!

A béka és a vadász egészen addig követte tekintetével a gólyát, amíg az teljesen bele nem veszett az égbolt távolába, majd a vadász kalapját megemelve elbúcsúzott a békától is, aki fejbiccentéssel viszonozta a gesztust. Néhány perc múlva a háromlábú kecskebéka is bicegve hazaindult. A Békarét ismét csendes lett, csak a természet hangjai törték azt meg néha. A folyó csobogása, a fák susogása, a madarak csivitelése, a megmaradt élővilág apró neszezése. A kecskebéka szája széles mosolyra húzódott. Ez a nyugalom volt, amit igazán szeretett. „Mennyivel jobb volt régen, amikor az emberek még nem tették be ide a lábukat! De jó lenne, ha újra így lenne!” – gondolta. Szája a széles mosolyról vigyorgásra húzódott, szemében különös fény csillant...

Előző oldal Jimmy Cartwright
Vélemények a műről (eddig 2 db)