Ködös Völgy 3 - Fekete Kos
Egy hét telt a következő játékig. Henrik állította, hogy nem zavarják a történtek, de láttam rajta, hogy mennyire feldúlt. Mai fejjel annyira könnyű látni, hogy mi minden marta Henriket. A düh, amit nem tudott és nem szabadott kifejeznie. Akkoriban, ami játékban történt, az a játékban maradt. Olyan volt, mint egy jojó, fél napig mérgesen pufogott, majd fél napig vázolta az új karakterötleteit, és legalább ezer számot vágott a fejemhez, ami szerinte lenyűgözőnek hangozhatott, de én egy szót se értettem belőle. A mai napig hidegen hagy a szerepjátékok végtelen matematikai elemzése.
Végre újra ott ültünk az öreg bőrkanapén, mögöttünk bambuszerdős tapéta, előttünk rengeteg papír és egy tál chips. Henrik büszkén mutogatta a kártyát, amit a chipses zacskóból szerzett. A „Welcome to the Jungle” szólt a mesélő barátnőjének, Marionnak a kis kazettás magnójából.
Marion, Henrik és én feszülten ültünk a kis dohányzóasztal körül, aminek másik végén Simon pár pillanatig csak élvezte a zenét. A szemét lehunyva tátogta a szavakat, majd gonoszul ránk pillantott és a történetünk folytatódott.
Lelki szemeink előtt már nem a panellakás tévészobáját láttuk, hanem három kalandozó lépett ki egy erődváros kapuján. A harcosom, akit Antoniusnak neveztem el, Henrik új karaktere, egy tolvaj (ő sose adott nevet a karaktereinek) és Marion elf erdőjárója, akinek sosem fogok emlékezni a nevére, mert mindig nagyon hosszú és bonyolult tolkieni neveket választott.
Én nem értettem, hogy Henrik félelmetes varázslója után a tolvaj miért jobb, de nem kötözködtem. Henrik megölhetetlenek nevezte a tolvaját. Az utunkat tervezve hosszasan néztük a térképet és mentünk egy irányba. Henrik és Simon sokat veszekedett, hogy mennyi ételünk van, elég lesz-e az útra és mennyit is haladhatunk egy nap.
Valamiért én csak azt fogtam fel az egészből, hogy Marion mindig közbe szólt, hogy pontosan merre is menjünk. Csak a játék után tudtam meg a liftben, hogy Marion belelesett a mesélőnk jegyzeteibe és meglátott valamit. Ragaszkodott hozzá, hogy oda menjünk és nem mondta el nekem mit látott. Szerintem félt, hogy elszólom magam és Simon azt mondja nincs is ott semmi. Így mentünk végig egy nagyobb tó felé. Persze ez elégé mocskos módja a játéknak és mára senki se csinál ilyet, de Marion nyerni szeretett, nem szabályosan játszani. Akkor örültem az ilyen húzásainak, ma valószínűleg megbeszélném vele, hogy tartsuk tiszteletben a játékot és a mesélőt.
A testvérek annyira veszekedtek, hogy nem is vették észre, hogy milyen elegánsan manipulálják őket, csak az volt fontos nekik, hogy igazuk legyen.
Útközben Henrik mindig előre ment a felfedezni a terepet. Így tökéletesen kiszúrta a rablóbandát, ami a bokrok között várt ránk. Pár percnyi tervezés után, ahol csak próbáltuk túlordítani egymást, hogy ki hol álljon, megtámadtuk őket.
A kockák velünk voltak. Majdnem minden ütés földre vitt valakit. Az elf nyilak záporoztak, a pajzsomról minden vágás lecsúszott, a háttérben a tolvaj a bokrokba húzta a rosszfiúkat és egy csendes mozdulattal elmetszette a torkukat.
Mind láttuk Simon feszültségét, ahogy minden dobása mellé ment, de annyira élveztük a sikert, hogy nem tudott minket érdekelni. A fejemben harminc banditát győztünk le, de a valóságban talán hatot ölhettünk meg, mielőtt elmenekültek. Szakadjak meg, ha emlékszem egyetlen „kémiai” szabályképletre is, de mai napig látom a kockát, hallom az ünneplő hangunkat és a gonosz kacajunkat, ahogy megállíthatatlanul átvágtunk Simon támadóin.
Mielőtt a maradék rosszfiút is elkaphattuk volna, ránk rontott egy férfi, fekete koskoponya-sisakban, egy félig vértbe burkolt harcos, akinek a mutatott képeken csillogtak a szemei a sisak sötétjében. Ó igen, Simon félelmetes banditavezére, akinek a leírásától Marion és Henrik megdermedt a félelemtől, csak ültek ott és bámultak. Én nem értettem, hogy miért féltek ennyire. Az egyikük említette a nevét: Fekete Kos.
A félelmünk semmivé foszlott, amikor simán bukást dobott a támadására és a vad harcos vágása önmagát sebezte meg. Azonnal kifeküdtünk a röhögéstől. Annyira, hogy mire abbahagytuk, addigra Simon elhadarta, hogy a férfi és a bandája elmenekült. Henrik megint összeveszett vele ezen.
Mind mérgesek voltunk, mert megállíthatatlannak éreztük magunkat és le akartuk győzni a Fekete Kost. Sajnos nem maradt rá időnk. Mi ugyan a Kos után akartunk menni, de Marion továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy a tó felé menjünk. Simont annyira zavarta, hogy a nagy gonosza ennyire lebőgött, hogy ő se akarta, hogy utána menjünk.
Ebben a bizonytalanságban köszöntünk el, de Simon felajánlotta, hogy másnap folytathatjuk és akkor Marion egyik barátnője is csatlakozhat hozzánk. Én ültem a buszon hazafelé és izgatott rettegéssel vártam, mi lehet az, amit Marion nem akart elmondani. Mi lehet annál a tónál, amit titokban kell tartani?
