Ködös Völgy 4 - Cleito Piramisa
Mielőtt elkezdesz igazán szerepjátékozni, van egy csomó titok, legenda. Játékosok, akik hihetetlen dolgokat műveltek a kalandokban. Mesélők, akik olyan ravasz történetet mondanak el, hogy ha ezer évig játszod, akkor is lesz olyan befejezés, ameddig nem jutsz el.
Mikor én elkezdtem, az előre megírt történetek, a kalandmodulok még ritkának számítottak. Csak pár mesélőnek volt pénze rájuk vagy tudtak maguknak nyomtatni valahol, gyakorta az iskolai vagy a szülők céges nyomtatójában. Ezeket a modulokat a játék alkotói írták, epikus, félelmetes próbának számítottak, és a játékosok gyakorta összemérték a tudásukat rajtuk. Meddig jutottatok? Mikor halt meg az első csapattagotok? Megtaláltátok a kincset? A varázsfegyvert? Sokszor ezekben a kalandmodulokban meglepetések rejtőztek, titkos labirintusok, amikbe csakis akkor léphettél be, ha valami specifikusat kitaláltál, megcsináltál.
Néha persze az is elég volt, ha mesélő barátnője belekukkantott egy nyitva hagyott könyvbe és meglátott valamit, amit nem szabadott volna. Simon, a mesélőnk, a kalandmesterünk, és még ki tudja, hogyan nevezték, pár évvel volt nálunk idősebb. Mármint nálam és a testvérénél, Henriknél, aki párszor már áthívott játszani. Marion, Simon barátnője, aki mindig rockot játszott nekünk a kazettás magnójából. Ezen a kalandon még hozzánk csapódott Vera, Marion osztálytársnője.
Simon azzal kezdte a történetet, hogy az erdőben a tó felé találkoztunk egy druidával, vagyis természetpappal, aki képes a növényekkel és állatokkal beszélni, őt játszotta Marion szemüveges barátnője, aki láthatólag nem akart ott lenni két üvöltöző fiúval, és egy egymást cirógató szerelmespárral. Az egész játék alatt azt magyaráztam neki, hogy ne aggódjon, én is most kezdtem. Ez biztosan sok nyugalmat hozhatott neki, amikor még egy taknyos kölyök is jobban érti ezt a játékot, mint ő.
Persze én már elvesztem a fantáziámban. Antonius, a volt légionárius, a névtelen tolvaj, a gyönyörű elf íjász lány és a félénk druida ment a tó felé. Valamiért beleképzeltem, hogy Marion elfjét csábította a tó, érezte, hogy ott találunk valamit. Mikor megérkeztünk, Simon megkereste a jegyzetében, hogy mit találunk ott. Egy percre néma csend lett. A mesélőnk rájött, hogy a párja megvezette és szándékosan ide hozta a csapatot, mert magától biztos nem tudta volna, hogy mi lesz itt. Szúrós szemekkel nézett a barátnőjére, aki kacérkodó mosollyal válaszolt.
– A tó közepén megpillantjátok Cleito Fekete Piramisát – szólt Simon.
Vera és én nem tudtuk, hogy miről van szó, de Marion és Henrik lelkesen fickándozott a székében. Elmondták, hogy ez az ébenfekete piramis tavakban jelenik meg különböző időpontokban. Évezredek óta a tengerfenekén szunnyadt és most egy átok miatt csak vízben tud megjelenni. Bűzlik a sós víz és hínár szagától, mindenütt belepi a tengeri moszat és a tengeri szivacsok.
Később, a játék után azt is elmagyarázták, hogy Cleito Atlantisz első királynője volt, róla nevezték el a főgonoszt, mert Homérosz az ókorban úgy írta le Atlantiszt, ahogy egyiptomi feljegyzésekben olvasott róla. Emiatt ez az egész piramis teli volt az egyiptomi mítoszok és a tengerek szörnyeivel.
Belépve a piramisába két utat találtunk. Az ősi hieroglifákat Vera druidája tudta elolvasni, amitől a lány végre érdeklődni kezdett a játék iránt. Két út vezetett le Cleito, az élőholt boszorkány kriptájába és a kincseihez. Az egyik út bejáratán az erő képe állt, a másikén a napfény, ami a fényt és az intelligenciát jelentette. Tehát vagy harcolva és erőnek erejével juthattunk le, vagy okosan gondolkodva és a csapdákat megfejtve.
Összenéztünk és nem tudtuk, hogy mit válasszunk. Amennyire ott akartunk lenni, annyira rettegtük, ami ez után következett. Úgy éreztem, mintha lecsuknánk a szemünket és csak választanánk egy irányt.
Az évek során átláttam, hogy Cleito Piramisa egy próba a kezdő játékosoknak. Évekkel később is emlékszem, hogy ámultak a játékosok, ha azt mondtam: „Én végigjátszottam egyszer a Piramist, és te”?
