Ködös Völgy 5 - Az erő útja
A fény útja és az erő útja történetükben nem követik egymást, bármelyikkel kezdhetsz
A fekete kőből épített piramis sötét folyosóin haladtunk. Bokáig ért a sós víz, ami már lemosta a hieroglifákat a falakról. A druidánk állandóan megállt vizsgálódni, de így is csak minden harmadik mondatot értett meg.
Ez az út állítólag romosabb, mint a „fény” útja. Nem tudtuk megmondani, hogy harc, vandálok vagy az évezredek törték meg ennyire a piramis járatait, de olykor már át kellett másznunk a törmeléken, hogy tovább jussunk. A sötétben fáklyákkal világítottunk, lángjuk hevesen táncolt a plafonról csepegő víztől.
Persze mindezt én láttam így a lelki szemeimmel, ahogy a kalandunkat mesélte Simon, a legjobb barátom bátya. Imádott részletekbe menően beszélni a világról, amit láttunk, a növényzetről, építészetről, mindenről. Gyönyörűen tudta elmagyarázni, milyen körülöttünk a világ, ahol az általunk alkotott karaktereink jártak.
Az én harcosom, a legjobb barátom, Henrik tolvaja, Simon barátnőjének, Marionnak az elf íjásza és az ő osztálytársnőjének a félénk druidája. Nem biztos, hogy a druida volt félénk, inkább azért képzeltem így el, mert az őt játszó lány tűnt nagyon zavarodottnak. Lépten-nyomon megakadt és látszott rajta, hogy bármit szívesebben csinálna, mint hogy megértse a játékot.
Henrik tolvaja a távolban tábortüzet látott. A tűz egy teremben lobogott, körülötte öt goblin ült. Rohadósárga bőrű, nekünk derékig érő, vézna lények, hatalmas, szétálló tüskeszerű fogakkal. Négyen hangosan vitatkoztak valamin, míg az ötödik, aki egy csirkét kötött a fejére, mögöttük ült, és karba tett kézzel csak nézte a társait.
Marion és Henrik szerint a csirkés valószínűleg a vezérük lehetett. Biztosra akartak menni és gyorsan eloltatták velünk a fáklyákat. Kicsit közelebb mentünk, majd Marion becélozta a vezért, és Henrik is azt mondta, hogy mindenképpen őt próbáljuk elintézni elsőnek. Szegény druida lányka magyarázta, hogy keressünk békés megoldást, de ekkoriban a játék nem erről szólt, főleg nem két olyan vérszomjas, taknyos kölyökkel a csapatban, mint amilyenek mi voltunk.
A goblinok vezérének fejébe egy nyíl csapódott, azonnal a földre került. A rejtekhelyünkről rohantunk támadni, én a lándzsámra szegeztem egy goblint, Henrik villámgyorsan beledobta a tőrét egy másikba. A goblinok következtek. Az egyik ügyetlenül lepattant a pajzsomról, a másiknak esélye se volt, hogy megkarcolja a tolvajt.
Henrik rám kacsintott:
– Mondtam, hogy ez a karakter megölhetetlen lesz – jegyezte meg, mivel az előző kalandon elvesztette a varázslóját.
A druidát játszó lány nem értette, hogy mit tehetne, mi azt akartuk, hogy üssön, ő tárgyalni szeretett volna, de Marion csak sorolta, miket varázsolhatna. Feszültségében úgy döntött, hogy a parittyájával fejbe lövi az egyiket. Nagyon szomorú lett, amikor a dobása azonnal végzett a kis szörnyeteggel. Marion veszedelmes elf íjásza a következő kör első támadásával végzett az utolsó goblinnal is.
Egy maroknyi érmét találtunk náluk és vacak fegyvereket, a goblin vezér csirkéje rettegve kimenekült a piramisból. Simontól később megtudtuk, hogy a vezér valójában egy mágus lett volna. Egyikünk se ismerte annyira a varázslatokat, hogy tudja, mennyire lettünk volna veszélyben. Inkább örültünk a biztos győzelmünknek.
A második terem hat méter magas volt, benne három-három széttört istenszobor a folyosó két oldalán. Három méter magasságban viszont két hatalmas medúza lebegett egymás mögött. A csápjaik pont leértek a padlóig, közöttük elektromosság cikázott. A testük szinte áttetsző volt és fura, tengermélyi zajt adtak ki magukból.
A harcosom, Antonius és a druida sértetlenül átosont az első lény végtagjai alatt, de a tolvajt és az elfet megrázták a csápok. Mindketten lassabbak lettek és sérültek egy kicsit. Egyetlen egy pontot vesztettek, de ennyi bőven elégnek bizonyult Henriknek. Ameddig Marion elfje átjutott mellénk, Simon kistestvére megvadult. Láttam a szemén, ahogy pánikolt, mert a legyőzhetetlennek képzelt karaktere megsérült és a csapdába esett. Sikeresen lemetszett egy kart, amitől a medúza megremegett és rátámadt.
Hosszú csata következett, ahol vágtuk a lábait és lőttük a lebegő testet, főleg Henrik, aki utána a másiknak is neki akart támadni, úgy kellett róla lebeszélni. Úgy éreztem magam, mintha tényleg vissza kéne tartanom valakit, hogy el ne kezdjen verekedni.
Így értünk be az utolsó terembe. Arany és minden kincs állt halomra összedobálva a terem közepén. A padló szétrepedt, és a talajvíz, amiben eddig tocsogtunk, itt lefolyt valahova. A kincsek között látszódott egy gyönyörű arany kard, amit azonnal el akartam lopni. Már mondtam is, hogy rohanok érte, mielőtt a többiek szólhattak volna, hogy álljak meg. Túl késő volt.
Simon mosolyogva mesélte, hogy remeg a padló, hogyan rázódnak le a kis érmék a halomból, amit egy elefánt méretű óriásrák a hátán gyűjtött össze. Egy ollója akkora volt, mint az én páncélos harcosom és Simon szerint legalább olyan nehéz is lehetett, mint egy felvértezett felnőtt férfi. Nevetségesen hangozhat, ha még sosem játszottál szerepjátékot, de a torkomban dobogott a szívem a félelemtől.
Olyan kicsiket dobtunk, hogy egyikünk sem tudta megsebezni ezt a nagy, lassú szörnyet, csak hallgattuk, hogyan pattantak le páncéljáról a fegyvereink. Bezzeg ő nagyokat ütött, és elkapott engem és Henriket.
Henrik a következő körben nagy nehezen kifickándozott az ollójából és a druidánk barátságot varázsolt a lényre. A kincsrák elengedett engem. Tudtuk, hogy ha bántjuk, újra támad, de azt is, hogy eddig meg se karcoltuk. A druida el akarta küldeni, de akkor elvesztettük volna az aranyat, amiért jöttünk.
Régen szerepjátékban általában a legtürelmetlenebb ember döntött. Mára egy csapat jobban átbeszéli a dolgokat, de a régi időkben az hozta a döntést a többieknek is, aki először cselekedett és utána gondolkodott. Megesik mai napig, hogy jól sül el, és a vérszomjas barbár azonnal megöli a kaland főgonoszát, aki éppen barátnak adja ki magát. Megesik, hogy a tolvaj nekiront a kincsrák szemének egy tőrrel, miközben hárman üvöltünk vele, hogy ne tegye. Kiböki az apró gombszemét és a csata újrakezdődik.
Mindenki eltalálta a lényt, végre! Kivéve engem persze. Henrik mélyre tolta a tőrét, Marion a másik szemét lőtte ki egy nyíllal. Én csak fényeztem a páncélját a kardommal, a druidánk pedig újra varázsolt és most indákat teremtett, amik lerángatták és a földre szorították az óriási szörnyet.
De fordult a kocka, legközelebb se Marion, se Henrik nem találta el a mozdulni képtelen lényt. Ment is erről a vita, de Simon szerint azért történt, mert túl vastag a páncélja és a fegyverek nem tudják feltörni. Ekkor jöttem én. Egyetlen tökéletes döféssel végre végeztem a szörnyeteggel és megszereztem az új kardomat. Utána megláttuk a furcsa fém darabokat a padlókövekben és rájöttünk, hogy a szörny alatt még valami rejtőzik. Közös erővel sikerült eltolnunk az óriás tetemet és találtunk alatta egy komplex, mechanikus acél ajtót. Már csak a kulcs kellett hozzá, amiről sejtettük, hogy a másik úton lehet.
