Ködös Völgy 7 - Cleito kriptája
Végre bejártuk Cleito Fekete Piramisának mindkét folyosóját. A fény útján egy mágikus követ találtunk, az erő útján pedig egy ősi mechanikus zárral rendelkező, komplex ajtót a padló köve alatt. Az elfünk a zár közepére helyezte a követ. A játékosa, Marion izgatottan a párjához, Simonhoz fordult, aki a kalandunk mesélőjeként nagy levegőt vett és elmesélte, mi történt.
Ismét elvesztem a szerepjáték világában, láttam a lelki szemeim előtt a zárat recsegve-ropogva kitárulni. Megannyi fogaskerék és bronz alkatrész kattogva fordult el, ameddig az ajtó el nem húzódott, felfedve egy lefelé vezető sötét lépcsőt.
Marion barátnője, Vera, aki egy nagy tudású druida lányt hozott, azonnal a lefelé vezető lépcsőre festett hieroglifákat kezdte vizsgálni. Mindig furcsálltam az embereket, akik ennyire bele tudják élni magukat a szerepjátékba, majd soha többé nem jönnek el még egyszer kipróbálni. Vera pontosan ilyen volt. Hiába csillogott a szeme, ahogy Simon magyarázta, hogyan telik meg sötét tengeri szörnyekkel és kultista szimbólumokkal a falrajzok sora, mégse láttuk többet.
Simon leírásától a hideg táncolt a hátamon, a fekete kőbe vésett képek, a halál szaga, a folyosó végén pedig Cleito mumifikált szolgálói, akiket még élve szögeltek a falhoz. Halála előtt sokuk megpróbálhatott kinyúlni, segítséget szerezni, a kötéseik alatt az összeaszott arcokon fájdalom és rettegés látszott. A lépcső derékig érő vízben ért végett, amiben a leírás szerint alig tudtuk lépni, sűrű volt és mocskos, mintha olajban próbálnánk haladni.
A fáklyák fénye pislákolt, ahogy a plafonról beléjük csepegett a sós tengervíz. Ebben a sötétségben nehezen vettük észre, hogy a folyosóról egy nagy terembe érkeztünk. Szemben velünk egy arany és vörös acél színekben pompázó szarkofág állt egy emelvényen. Rubint berakásokkal díszítették, mellette apró urnák, szkarabeusz-, hiéna-, keselyű- és polipfejekkel fedve.
A két lány gyorsan elmagyarázta, hogy a mumifikált testekből kiszedik a szerveket és az agyat, és külön kis tárolókba rakják a szarkofág köré. Szerintem Simon kistestvére, Henrik életében először hallgatott lelkesen bármit is, ami egy történelemleckéhez hasonlított.
Mi ketten Henrikkel már a kincset akartuk. Nagyon sok aranyat érhet az a szarkofág, de a lányok nyugtalanabbnak bizonyultak. Marion elfje felajzott íjjal célzott rá, a druida már támadni akarta az arany koporsót. Simon újra elmagyarázta, hogy nehezen lépünk a vízben, mintha sűrű sárban haladnánk. Pontosan ezért nem értünk oda, mikor a szarkofágot díszítő női arc ránk vicsorgott és Cleito kilépett sírjából.
Összeaszott csontváz volt csupán, amire szürke bőr száradt. A ruházata női alakra utalt, arany bikini és vörös selymek, mintha Leia hercegnőnek a Jedi Visszatér című filmből nagyon beteges verziója lett volna. Simon megmutatta nekünk a képet a könyvéből. Mi, nagyon okos fiúk, azonnal magyaráztuk, milyen ronda a nő, ameddig nem kaptunk egy tockost Mariontól.
Simon szellemeket idéző magas hangon fenyegetett meg minket, Cleito nevében:
– Ki mer belépni Atlantisz első fáraójának piramisába? A tengermélyi Lich-királynő tróntermébe?
Henrik persze viccesen beordította neki a buta nevet, amit adott a tolvajának, és amire már nem is emlékszem, mi is lehetett. Mind elmondtuk a nevünket, mire Simon csak utánozta a gonosz boszorkány kacaját.
Azonnal támadni akartunk, Marion elfje mellkason lőtte a múmiát. Simon csak neki engedte, hogy támadjon, mert ő már az elejétől említette, hogy lelövi az első mozgó dolgot, utána Cleito jött, aki egy sötét átkot mondott ránk. Fekete indák kúsztak ki a vízből és ránk tekeredtek.
Henrik bent ragadt, Vera pedig meg se próbált kiszökni, ehelyett a druidalány egy tüskezáport varázsolt a boszorkányra, amivel jól meg is tépázta. Marion másodjára mellé lőtt, amitől annyira frusztrált lett, hogy ki is ment a konyhába valamiért. Én teljesen beragadtam és nem bírtam kiszabadulni, bárhogyan is próbáltam. Vagy harminc megoldást mondtam, de Simon rám szólt, hogy egy körben egyet tudok megpróbálni és az most nem sikerült.
Cleito sötét varázsa felélesztette a falra szegelt szolgáit és a lassan kúszó múmiasereg megindult felénk a vízben. Henrik közben kiszabadult, és gyorsan a vízbe ejtette a fáklyáját, majd ellopakodott a sötétségbe. Mi nem jártunk ilyen szerencsésen, nem tudtunk kiszabadulni, sőt, a druida indákat varázsolt, de egy rossz dobás miatt azok elkorhadtak a kezében és a lányt a csápok lehúzták a víz alá. Vera karaktere eddig nem sérült meg, de amikor meglátta, hogy milyen kevés életereje van és mennyit vesztett ezzel, őszinte pánik fogta el. Engem is, amikor rájöttem, hogy az elf két kézzel lő, szóval csak nálam maradt fáklya, ami egyre kevésbé világított. A terem egyetlen látható fényfoltjai Cleito démoni szemei voltak.
Cleito következő átka lepattant a pajzsomról. Nem tudtam, mit akart rám varázsolni, de nagyon örültem, hogy kudarcot vallott. Henrik a nyakába ugrott és hatalmasat vágott belé. A lányok kitörtek a csápokból és elindultak a boszorkány felé, mielőtt a szolgái odaértek volna. Sajnos én nem bírtam kitörni. Az élőholt múmiák egyike nagyon megsebzett. Most már az én szívem is vadul vert, ahogy beírtam az új értéket.
A következő körök brutálisnak bizonyultak. A boszorkány lerázta magáról Henrik tolvaját, aki a vízbe esett, elvesztette a fegyverét is. Csak a druidának sikerült indákkal megkötözni Cleitót, én pedig egyre több sérülést szenvedtem el a múmiáktól.
Már csak a csata végére emlékszem. Egy ideig Marion az emelvényről lőtte az engem támadókat, de sikertelenül. Én nehézkesen harcoltam velük, de csata végére vesztettem. Az utolsó kevéske életerőpontomat is lesebezte Simon. Kellet némi idő mire felfogtam, hogy a harcosom meghalt és nem tudom folytatni a csatát.
Nem tudom, hogy ez megzavart-e minket, mai napig nem emlékszem, hogy bárki is aggódott volna értem, szerintem sokkal inkább ott tartottunk, hogy végre csak legyőzzük ezt a démoni nőt. A hasonlóan sérült, de még élő tolvaj felkapta az egyik vázát és eltörte Cleito fején, aki ettől nagyon meggyengült. Ezek után a két lány együtt támadta meg őt.
Simon ékesszólóan mesélte el, hogy Cleito végül szétrobban és ezernyi elrabolt lélek szabadul ki belőle és az urnáiból. A fáklyák a falon kigyulladtak, a víz tisztává vált és a szolgálók lelkei megtértek. Minden múmia teste porrá vált. Győztünk.
Mindenki lelkesen ünnepelt, majd rám néztek, aki szomorúan néztem a kis karakterlapomat. Chipstörmelék és üdítőfoltok takarták, de én úgy tartottam a kezemben, mintha egy barátomat vesztettem volna el. Marion megsimogatta a vállamat, Henrik pedig megmondta, hogy nem hozhatok tolvajt, mert az az ő karaktere. Mindig is nagyon empatikus srác volt.
A nap maradéka arról szólt, ahogy számolgatták a többiek, hogy mennyi aranyat tudnak hárman kicipelni, de én semmire se emlékszem, csak a szomorúságra és arra, ahogy szép lassan magam elé vettem a könyvet és nézegettem a képeket, hogy miféle karaktert hozzak következőnek.
Ezzel végett ér az első évad. Milyen karakter hozzon következőnek a narrátor? Mit ajánlanátok egy kezdő játékos második karakterének?
