XIII.LFP.H - Similis simile...

Szépirodalom / Novellák (273 katt) Fedina Lídia
  2024.02.22.

– Hát, kérem, bizonyítékokkal fogok szolgálni arra vonatkozóan, hogy milyenek is voltak valójában szomszéd bolygónk, a Solárhoz közelebb fekvő, úgynevezett Föld intelligens őslakosai – nyitotta meg beszédét Ranida professzor, a Marsi Mocsarak Műintézet földtani kutatásokkal foglalkozó szakértője. – Mint önök mindannyian tudják, nem a divatos, az általánosan elfogadott nézetet fogom hangoztatni, hanem arra nézve szolgálok bizonyítékkal, hogy a földlakók vezető kasztját hozzánk nagyon hasonló lények alkották. Sőt! Megkockáztatom, hogy ők voltak a mi őseink!

Helyeslő suttogás futott végig a hallgatóságon. Egyedül Leiopel Matida és szárnysegédei ültek komoran.

– Nem teszi meg! – súgta Leiopelnek első asszisztense, Xenopus, de a nő bosszúsan felhorkant.
– Dehogynem teszi meg! Ranida szörnyen makacs!

És valóban, Ranida folytatta:

– Két kar, két láb, fej, törzs, bordakosaras gerinces csontváz… Igen, igen! Ez az ősi Föld sok fajára ráillik, ahogyan ránk is. De a kérdés az, hogy melyik, mennyire volt intelligens. Vagyis melyik volt az uralkodó! Ó, nem kérdéses, hogy egykor értelmes élet virágzott a Földön, amíg a Solár tágulása a harmadik bolygóból elsőt nem csinált. Elpusztította az első kettőt lángoló ragyogásával és felperzselte a harmadikat, hogy a negyedik bolygóból másodikat csinálva, újra felébressze itt a szunnyadó, fagyott életet. Bolygónk, ahogy a földiek nevezték, a Mars visszanyerte mágneses terét, a belsejében zajló kémiai folyamatok megváltoztak...
– Most ezzel fáraszt bennünket?! – nyögött fel Leiopel második asszisztense.
– Ezek legalább tények – intette le a főnöke.
– Kérem, hogy hozzáfűznivalójukat, kérdéseiket tartogassák az előadásom végére – nézett feléjük nyájasnak álcázott szigorúsággal Ranida professzor.
– Lesz mit hozzáfűzni – vihogott fel Xenopus, de Leiopel elhúzta a száját.
– Ehhez?! Semmit!

Ranida úgy tett, mintha nem is hallaná őket, folytatta a beszédét.

– Mindannyian tudjuk, mi történt az elmúlt ötszázezer évben. Nem sok ez egy bolygó életében, de a mienkében bizony az.

Élvezte pár pillanatig a feltámadó kuncogást, aztán beszélt tovább.

– Leszállva a Föld bolygó felszínére, a xenon 129 izotóp nagy mennyiségéből egyesek arra következtettek, hogy atomháború végzett ezzel a nagy és erős civilizációval.
Tiltakozó hangok.
– Igazuk van, ez feneketlen ostobaság tekintve, amit a Solár művelt!
Felcsattanó derültség.
– Bohóc! – sziszegte Leiopel ingerülten.
– Odalent a Föld felszínén nem találtunk szinte semmit. Hatalmas, piramis forma alakzatok, látszólag szabályos kövek mindenfelé... kiszáradt óceán medrek és sarki jégsapka nyoma… ennyi maradt. Talán lent a mélyben még létezik rejtett barlangrendszer, és eltárolt tudás, amelyhez egyszer hozzáférhetünk, de ennek az esélye napról napra csökken, ahogy fokozatosan halad előre a bolygó feltárása. Ám mindez nem számít! Mindannyian tudják, hogy miért nem, mert ott az űrszemét! Amit egy olyan faj hagyott ránk, amelyik már ismerte az űrutazást. A csodálatos, szent űrszemét!

Taps.

– Ennek egy része a megváltozott gravitációs viszonyok miatt lezuhant a Föld felszínére és ott ugyanúgy az enyészeté lett, mint minden más. Más része szétszóródott a világűrbe, és rengeteg belezuhant a Solárba. De! És ez a lényeg! Maradt elég ahhoz, hogy tanulmányozhassuk, hogyan zajlott az élet ezen az egykor nyüzsgő bolygón. Sőt, ábrázolások is maradtak a bolygó őslakosairól. Nézzék! Nézzék meg az első képet!

Egy kétlábú humanoid állt előttük terpeszben, egyenes testtartással, csípőre tett kézzel, fején koronával, nagyon magabiztosan.

– Hát ez az! – mordult fel Leiopel.
– Igen. Ez egy erősen retusált kép, mutatom, hogy nézett ki, amikor megtaláltuk…

A két képet egymás mellett látva vitathatatlanul jó adag fantázia kellett a második, a kiegészített megalkotásához.

Aztán itt van ez.

Az eredeti és rekonstruált egymás mellett jelent meg. A földön szétterülő, testének alsó részét takaró szoknyában egy leányzó guggolt a földön, a kezében egy nagy, koronás békát tartott, és csücsörített, hogy szájon csókolja.

Itt az eredeti kép egészen jó állapotban maradt fenn, ezen nem sokat kellett javítani. Sőt, alul néhány jel is látszott ősi földi írással, ami feljavítva így nézett ki: ǤRỈMӍ

– Sajnos, a mai napig csak ez a két rekonstruálható ábrázolás került elő – folytatta Ranida –, a feliratot nem lehet megfejteni, de az üzenet így is félreérthetetlen.

Az egyetértő sóhajok után folytatta.

– De pontosan hol is bukkantunk rá erre és a többi csodálatos bizonyítékra? – Hatásszünet. – Egy űrállomás roncsban, amely ide sodródott, és a Mars fölött állt pályára. Erről tudnak, hiszen ebben találtuk meg a naprendszerünk félmillió évvel ezelőtti ábrázolását is a bolygók feliratozásával.

Az újabb képen eléjük tűnt az egykori bolygósorozat, mindegyik mellett jelekkel.

– Kézenfekvő, hogy nem tudjuk visszaadni a földi beszédet, nem tudjuk lefordítani a szövegeiket. Megjegyzem, ezen kívül az űrállomás roncsban csupán néhány felirat van. De itt értelemszerűen a bolygók elnevezését láthatjuk. Hangzókat rendeltünk a jelekhez, és saját hangjainkkal ejtjük ki e jelegyütteseket. Lehet vitázni azon, hogy ez mennyire helyes, vagy miként lehetne jobban, de ez a vita értelmetlen. Mára már mindegy, hogyan hangzott az ő szájukból bolygójuk és a miénk neve. De nem untatom tovább önöket ezzel. Nézzék! Nézzék meg annak az űrállomás roncsnak a képet, amelyből ezek a leletek származnak, amikor még odafönt keringett körülöttünk. Látszik, hogy sérült, de itt… Látják?! Innen szabályosan leválasztottak egy részt. Innen egy űrkabin távozott. És mi van az űrkabin mögötti szakaszban?!
– Na, most jön a hablaty – háborgott Leiopel.

Újabb kép jelent meg egy folyosóról, aminek padlóján mindenféle törmelék hevert. Ranida a fényjelölővel körbekerítette a romok egy részét. Az újabb kép nagyítást adott a kijelölt részről, aztán újabb nagyítást, és a hallgatóság felbolydult.

– Csontok, igen!! Szinte hihetetlen, de csontok!

Leiopel elhúzta a száját. Ő is így reagált, amikor megmutatták neki ezeket a csontokat. Sőt, ő és a csoportja rakta össze azokat csontvázzá…

– Itt ül köztünk tanult kollégám a munkatársaival, akik e csontokból összerakták a békát! És ha rárétegezzük a húst, az inakat, a bőrt… Igen, íme a béka úgy, ahogyan mi ismerjük. Széles, zömök törzs, nyakrész nélküli nagy fej, négy erőteljes végtag, amelyek közül a hátsók jóval hosszabbak, mint a mellsők.

A képen valóban ott állt a béka szép, lilával árnyalt rózsaszín bőrrel, két hátsó ugrólábán, a mellsőket mintegy összefonva tartotta a mellkasán. Széles száját a grafikus mosolygósra húzta, és a hallgatóság ismét felkuncogott.

– Itt van tehát a földi béka! És!! Ezt nézzék!

A következő kép néhány fémlemezszerű képződményt mutatott előásva a Mars földjéből.

– E lelet anyaga száz százalékban egyezik az űrből lehozott állomásroncs anyagával. Ebből következik, hogy a hiányzó kabin itt landolt a bolygónkon. A vezérlői pontosan tudták, hol keressenek menedéket. Az űrállomás nyilvánvalóan nem sodródott, hanem ide irányították. És hogy kik voltak az utasai? Hát nem egyértelműen a mi őseink?! Ez a rendkívül választékos megjelenésű, hihetetlen formagazdagságot mutató faj. A Föld bolygó egykori szuper intelligens uralkodó faja!
– Igen! – kiáltott fel Xenopus izgatottan, és felugrott. – Az uralkodó faj magától értetődően az, amelyet a képeken láthattunk. Agresszivitását jelzi a kiállás és az, hogy a másodikon a láb nélküli példány éppen felfalni készül a békát!

A tiltakozás szinte orkánként söpört végig a termen. Ranida alig bírta lecsillapítani hallgatóságát, amely hangoskodóba ment át.

– Kérem, kérem! A méretkülönbség senkit se zavarjon meg…

Tucatnyian beordították, hogy nem zavarja meg őket.

– Köszönöm – intett nekik Ranida –, tudvalevő, hogy az intelligencia nem a testmérettől függ. Nem lehet félreértelmezni, hogy a láb nélküli lény imádattal hajol a béka felé, akit a kép felékszerezve ábrázol.

A lelkesedés óriásivá dagadt.

– Igen, igen, mindannyian a Földről származunk – kiáltotta Ranida diadalmasan. – A Föld bolygó őslakosainak kifinomultabb leszármazottai vagyunk! Bizonyára a másik faj is rendelkezett némi értelemmel, de az kétségtelen, hogy akik az űrállomást idehozták, és annak leszállókabinjával landoltak a Marson, azok a békák voltak!!

Az egész terem ünnepelt.

– Megcáfolhatatlan bizonyítékok! – harsogta valaki.

Leiopel erre felállt puha műfű szőnyegéről, és hátat fordított az előadó pultnak. Milyen ostobaság pusztán alaki jellemzők alapján haszonállatokról feltételezni, hogy valaha ők uralták a Földet és hozták ide az űrállomást! Méghogy az őseik!!

Széles száját megvetően lebiggyesztette és az elit retro viselkedésmódjának hódolva két rövid karjával kicsit megtámasztotta magát, miközben erőteljes hátsó lábain méltóságteljes ugrásokkal távozott a teremből. Az asszisztensei utána ugráltak.

VÉGE

Előző oldal Fedina Lídia
Vélemények a műről (eddig 1 db)