Én, a Gonosz
Sci-fi horror novella, amely nem bizonyított beszámolók alapján készült.
1992. június 23.
Bármilyen nehéz akadály is kerül majd elém, nekem akkor is meg kell találnom őt! Érzem, hogy nincs már olyan messze tőlem. Ő nem tud rólam semmit sem, én azonban mindent tudok róla. Miatta jöttem ide, és keltem át a Los Angeles sodró tömegű utcahálózatán. Senki nem foglalkozott velem, és én a buszokat és az embertömegeket kerülgetve haladtam céltudatosan a választott személy felé. Arcomba húztam a csuklyás esőkabátomat, és mezítláb tocsogtam előre a reggeli szemerkélő esőből összegyűlt pocsolyákon keresztül, a langymeleg betonútvesztő forgatagán átvágva. Bár kegyetlen és kínzó éhség gyötört, de reméltem, hogy talán majd megkapom azt, amiért jöttem, és teljesülhetnek végre az éltető vágyaim. Ha nem jutok el hozzá, akkor eljön értem a végzetem, és a valómat eltörlő kíméletlen vég. Azonban ha találkozunk egymással, akkor neki lesz vége mindörökre. Látom magam körül a sok ostoba városlakó testében pulzáló életenergiát, és az idejüket, ami hátra van még nekik a végső percükig, na meg a rájuk váró halált, ami mindenképp eljön majd értük. Nem tartozom közéjük, egy cseppet sem vagyok idevaló. Sziklaszilárd akaratom és korlátlan tudásom, nem e világról származik.
A mínusz skála egy távoli szakaszának ide látogató képviselője vagyok. Erőm kíméletlen, és elszántságom tántoríthatatlan ugyan, de van egy ősi szabály, amit még én sem hághatok át. De amit nem tudsz elpusztítani, azt megkerülheted. Ha az utadba kerülő sziklát nem tudod porrá zúzni, akkor mássz át rajta, és ne tétovázz, mert aki cselt vet, az végül sikert arat!
Elhagyom a zsúfolt főutat, és a szökőkutas, virágokkal teli ültetett parkon átvágva a rozzant kisbolt irányába tartok. Nem vásárolni megyek oda, mert én pénz nélkül is mindig megszerzem azt, amit magamnak akarok. A mellettem elhaladó dalmata kutyát sétáltató nő valamit megsejtve, riadtan és borzongva húzódik félre előlem. Az ebét félrerántja az utamból, és a dög morogva acsarog felém. Könnyűszerrel eltörölhetném a szánalmas létüket, de most nem ezért jöttem. Az asszony tizenkét év múlva autóbalesetben, kínok között elvérezve fog távozni eme rút világból. Tudom, hogy úgy hívják őt: Molly. Értelmetlen létezése nem fog hiányozni senkinek sem, és a hű jószága akkor már régen a túlvilágon szimatol majd.
A falfirkákkal teli sikátor szeméthalmain átvágva odajutottam a kisbolt hátsó bejáratához. Undorító ürülékszag és egy döglött macska teteme tette gusztustalanná ezt az elhagyatott helyet. Engem azonban ez nem zavart. Megálltam a koszos ajtó előtt, és ránéztem a csengő kapcsológombjára. Három perc múlva meg kell nyomnom, és megtörténhet végre az, amiért ide kellett jönnöm. A pillanat tört része alatt az ürességből két társam materializálódott mellettem. Hasonlítanak rám, hiszen a testvérkéim ők. Csapzott hajukat arcukba mossa a szomorkás reggeli eső, és csak az éjfekete szemük az, ami sápatag arcukból túlvilágian, de céltudatos akarattal bámult előre. Várják a próbám idejét, mert segíteni és engem ellenőrizni jöttek e bolygóra.
– Tedd! – mondja az egyikük és rámutat az ajtóra.
A benyomott csengő rekedtes hangon jelzi a bentieknek jöttünket. Néhány másodperc múlva egy óriás termetű férfi nyit ki ránk, kezében Bill Johnson baseballjátékos által dedikált ütővel, amelyet azért markolt meg kifele jövet, mert nagyon veszélyes környéken dolgozott, és nem először kellett lezúznia valakit a boltocska mögött. Erik Green világéletében egy a szakállas, ápolatlan férfi volt. Egykor hentes volt a mestersége, de régebben még matrózként is dolgozott, bejárva a Csendes óceánt hatalmas szállítóhajókon. Senki nem szerette ezt a melák férfit, és ő a bolt hátuljában lévő irodában aludt minden este.
– No mi van? – kérdezi lefitymáló arccal – Mit akartok itt kölkök? Nincs semmim, nem adok pénzt, sem kaját.
Válla felett hátra dobja az ütőjét és az orrunk előtt becsukni készül a rozzant ajtót.
„Cselekednem kell!” – gondoltam. Erőszakkal nem mehetek be oda, csak akkor tehetem be a lábam, ha ő is úgy akarja.
– Kérlek, segíts! – szólítom meg szomorkás és ijesztően fagyos hangon. – Nincs meg az anyukánk. Félünk! Ments meg minket!
Hangom hipnotikus erejűen visszhangzik az utcácskában. Szemeimet lesütve, reménykedve várok, hogy a férfi megsajnáljon minket.
– Szeretnénk felhívni őt! – folytatom. – Bácsi, használhatjuk a telefont?
– Ó anyám! – sóhajt fel a férfi – na jó, gyertek be! De ne sokat locsifecsizzetek, mert az nekem pénzbe kerül ám!
Megfordul, és becammog a homályos kis hátsó irodába. Immáron az ajtó nyitva áll előttünk. Ő mondta, hogy beléphetünk! Végzetes hibát ejtett, és ez nekem jó…végtelenül jó! Hangtalan léptekkel követem, miközben ő dünnyög valami rapszöveget, mert alkoholistaként már kora reggel a pohár fenekére nézett.
– Itt van, híjjátok! – bök rá a rendetlenségtől zsúfolt íróasztalra. – Kettő percet kaptok, aztán takarodjatok!
– Bácsi, figyelj! – suttogom, majd hangom túlvilágian kezd dübörögni, velőtrázóan rémítő hangszínnel – A LELKEDÉRT JÖTTEM!
– Mi van? - néz rám döbbenten, majd halálra rémülve hebegi: - A szemei, Úristen a szemei! Segítség!
Nincs, aki rémült sikolyát meghallja, nincs már, aki segítsen rajta. Most már az enyém ő. A másodperc tört része alatt hatalmasat szökkenek, és rávetem magam az óriási férfira. Rácsimpaszkodok, és végtagjaim titáni erejével összeroppantom az összes porcikáját. Képtelen rá, hogy védekezzen, és megóvja szánalmas létezését, ezért eljött hát a halála órája. Lelke kiáramlik a száján keresztül, én pedig mohón habzsolva szívom azt magamba. Összeaszott teste a karjaim között elernyedve lóg, amelyet könnyedén a koszos sarokba dobok.
– Ügyes vagy, kiálltad a próbát! – közli a testvéreim egyike. – Most már te vagy ő, és szolgánk lett ő mindörökre.
Gyermeki testem nincsen már többé, és nem éjfekete a szemem. Immáron Erik Green a nevem. Egy rozzant boltocskát kell vezetnem Los Angelesben, a Föld nevű bolygón, addig a pillanatig, amíg minden lakója a mi martalékunk nem lesz. Társaim kihátrálnak a helyiségből, és egyedül hagyják az egykori tengerészt, aki most már én vagyok. Jól vigyázz te, aki ezt az írást olvasod! Legközelebb egy testvérem lehet, hogy hozzád is bekopog.
