Erkölca és Pölitika
A közelmúlt néhány politikai botránya a közvélemény figyelmét is felhívta arra, hogy a politikát sem lehet gyakorolni az erkölcsi értékek betartása nélkül. Különösen egy olyan társadalomban, ahol a politikai vezetőt egy közösség választja meg és elvileg a választópolgárok érdekeit kell képviselnie.
MI A POLITIKA?
A kifejezés görög eredetű: közéleti tevékenységet, életvitelt, köznapi életet jelent. Tágabb értelemben az állam kormányformáját, alkotmányát is kifejezi. A politika tehát a köz érdekében történő cselekvést, az állampolgár ehhez kapcsolódó értékrendjét, magatartásformáit is jelenti.
A modern polgári államban olyan egyéni vagy közösségi tevékenység, amely csoport, osztály, vagy nemzetiségi, nemzeti érdekeket képvisel és gyakran konfliktusba kerül az értékekkel, illetve szándékosan szembe is állítják azokkal. A politikai élet működőképessége a magán és a közérdek összehangolásán múlik, mert kompromisszum és az utóbbi primátusa nélkül nem lesz a rendszer működőképes, mert képtelen feloldani az értékek közötti konfliktust és az erőszaknak nyit teret. Mindezeket a problémákat a média megnövekedett szerepe csak bonyolultabbá teszi.
ERKÖLCS ÉS POLITIKA KAPCSOLATA
Az ókori görög városállamokban szigorúan vették a közéletben való részvételt, sőt az egoizmus tilos volt a közszereplők számára. Ennek ellenére itt sem sikerült mindenhol megalkotni egy jól működő politikai rendszert, a válságok idején a magánérdek előtérbe kerülése gyakran az állam egységét veszélyeztette. Szókratész a jót azonosítja a hasznossal. De az elemi erkölcsi normák változatlanok és az istenit képviselik, nem szabad függeniük az esetleges földi törvényektől. Vagyis nem azért hasznosak, mert szabályozzák például a pénzügyeket, hanem az összes emberi kapcsolat alapját adják, a közösség kohézióját biztosítják. A mértékletesség és a racionalizmus a korlátja az egoizmusnak és a butaságnak, ami a műveletlen embert becsaphatóvá, szolgává teszi. Szókratész, bár a közéletet mocskosnak találta, és a műveletlen köznép helyett okos arisztokrata ifjak társaságát kereste, folyamatosan nyilvánosan ostorozta a polisz vezetőit, bábáskodó módszerével gyakran tette köznevetség tárgyává őket, így maguk bizonyították alkalmatlanságukat. Bár merész a hasonlat, de a filozófus kellemetlen kérdései sokban emlékeztetnek a mai oknyomozó újságírók ténykedésére, legalábbis ami a célt, a tisztább közélet megteremtését tűzi ki céljaként. Valószínű, hogy halálra ítélése és öngyilkossága is ezzel függött össze.
Platón már odáig megy, hogy a politikusok alkalmatlansága miatt teljhatalmú filozófusokra bízná az állam irányítását. Ők őrködnének a magánélet és közélet tisztasága felett, akár a tudatos megtévesztés eszközét is alkalmazhatnák, ha külső ellenség fenyegetné az országot. A probléma itt azzal van, hogy semmi nem biztosítja, hogy a tudósok mindegyike a legmagasabb erkölcsiséget képviselné és a teljhatalom birtokában nem válna-e bigottá vagy zsarnokká. Egy merev, arisztokratikus rendszer, a közösség korlátja, bírálata nélkül ráadásul nem is tud alkalmazkodni a változó feltételekhez. Különösen, ha a tudatos megtévesztés eszközét a saját népe ellen kezdené alkalmazni.
Arisztotelész értékrendje szerint jó és rossz államformák léteznek. Általános alapelv, hogy a közérdek uralkodjon a magánérdek felett. Szét kell választani a végrehajtói, bírói és törvényhozói hatalmat. Az önkény helyett a törvénynek kell érvényesülni, és meg kell akadályozni a vezetők haszonszerzését és meg kell őrizni a tiszta magánéletüket. Fontosnak tartja azt is, hogy a politikusok alkalmasak legyenek feladataik ellátására, a jelentős, nagy formátumú egyéniségek szerepét is hangsúlyozza. Még a jó zsarnok is jobb, mint a rossz népuralom zűrzavara. Szerinte az ember zoón politikon, vagyis politizáló állat, természeténél fogva állami életre hivatott élőlény. A filozófus szerint tehát a helyesen megalkotott törvény a főhatalom. Ellentétben Szókratésszel ez nagyon is földi alkotás és a hatalommegosztással együtt egyensúlyban és törvényes keretek között tartja a polisz társadalmát. A jó zsarnokról szóló elképzelését viszont éppen tanítványa, Nagy Sándor cáfolta meg, aki sokszor átlépte a törvényesség, sőt, néhány erkölcsi norma határát is.
A sztoikusok az emberből származtatják a rosszat, a bűnt. Platón nyomán a viharok, betegségek nem isteni büntetések, hanem az egész emberi nem próbatételei. Seneca odáig megy, hogy az isteni gondviselés voltaképpen edzi az embereket az ártalmas dolgok előidézésével. Mindenki jól játsszon az élet színpadán: ha királynak születik vagy koldusnak az a feladata, hogy jól alakítsa szerepét, amit a gondviselés ráosztott. Marcus Aurelius egyenesen szirtfokhoz hasonlítja az embert és legfőbb feladatának a szilárd erkölcsi tartás a megőrzését vallja. A sztoikusok megfogalmazzák a kozmosz-állam eszméjét, ahol csak egyetlen államrend van, ahol az „együtt legelő nyáj közös törvények alapján nevelődik fel”. A szegénység, a gazdagság, de hatalom sem az embertől, hanem a külső meghatározottságtól függ.
A középkor is a gondviselésre és a bölcs uralkodóra bízza az állam irányítását, az alattvalók feladata a tűrés. Ebben az összefüggésben igencsak korlátozott a politikai cselekvés lehetősége, bár az alkalmatlan uralkodók elmozdíthatók, csak az isteni gondviselésre kell hivatkozni. Az állam élő egység, olyan, mint az emberi szervezet, amit gyógyítani lehet, de megváltoztatni nem.
Niccolo Machiavelli A fejedelem című munkája már elszakad a középkor felfogásától. A jó fejedelem eszményképe független az isteni gondviseléstől, nagyon is rideg hatalmi mechanizmus az alapja, ahol fejedelem egyéni ambíciói legalább olyan fontosak, mint az állam érdeke. A szerző szándéka nem az volt, hogy mintát adjon, pusztán a hatalomgyakorlás abszolutista módját mutatja be.
Az uralkodónak joga van az erkölcsi határokat, hagyományokat is átlépni, ha céljai élérésében akadályozzák. Ugyanakkor a fejedelemnek hatalma megtartása érdekében be kell tartania a törvényt, de alkalmazhat erőszakot is. Az embereknek úgy kell ártania, hogy a bosszútól ne kelljen tartania, sőt, ha érdeke úgy kívánja, akár félre is vezetheti népét, vagyis fel van mentve az igazmondás kötelessége alól. Az író szerint ez annál sikeresebb, minél hitelesebbnek tűnik a kommunikáció, mert az ember természeténél fogva jobban hisz a jól tálalt látszatnak, mint az igazságnak. Egy kellemetlen intézkedést jobb egyszerre bevezetni, a kedvezményeket pedig apró részletekben, így hosszú ideig lehet rá hivatkozni és a nép emlékezetében jobban megmarad. Lényegében e két utóbbi a mai politikai propaganda, vagy akár a marketing alapja is. Nyilván azzal Machiavelli is tisztában volt, hogy ezek kormányzati fogásnak, hatalmi technikának kiválóak, de nem helyettesítik a valódi politizálást, a komoly politikai programot. Olyat el lehet képzelni, hogy a pánik elkerülése vagy titkosszolgálati ügyek estében a politikai vezetők eltitkolnak bizonyos tényeket a közvélemény előtt, de a törvényhozáson keresztül elszámoltathatóknak kell maradniuk. Machiavelli fejedelme nagyrészt saját ambícióját szolgálta, egy mai vezető saját politikai közösségét képviseli. A felvilágosodás óta a hatalom ellenőrzése, az emberi jogok biztosítása fontos kérdéssé és értékké vált.
Az angol felvilágosodás, Locke társadalmi szerződés elmélete lényegében a politikai közösség és a hatalom közötti konszenzust és a hatalom ellenőrzését az alkotmány és törvényesség egymásra épülését hangsúlyozza. Fontos érték a magántulajdon, az egyéni szabadságjogok biztosítása, a hatalom bírálata, akár elmozdítása, ha az nem szolgálja az állampolgárok érdekeit. A hatalom gyakorlása nem lehet öncélú, mint Machiavellinél és nem kell tűrni a zsarnoki hatalmat alázattal, mint a középkorban.
Hegel megalkotta a világtörténeti egyének fogalmát is. Hangsúlyozza, hogy a történelem megteremtette a nagy formátumú egyéniségeket, akik képesek voltak önző érdekeiket félretenni és sokszor humánusan, máskor keményebb eszközökkel, felismerve az idők szavát, előre tudták mozdítani országuk fejlődését. Ugyanakkor elítélte az erkölcstelen, kisstílű politikai vezetőket, akik a morált figyelmen kívül hagyták, elutasította a politika erkölcsfelettiségét.
A józan észen kívül tehát minden emberi cselekvésformában számolni kell a lelkiismeret szavával is. A kettő összefügg, hiszen semelyik politikai rendszerben nem lehet figyelmen kívül hagyni a valóság észszerű vizsgálatát és a felelősség szerepét. Legfeljebb bizonyos korszakokban vagy területeken más és más társas viselkedési formák válnak hangsúlyossá. Ha egoista módon csak saját érdekeimre figyelek, akkor az agresszivitás kerül élőtérbe. A sportban küzdésnél, de a politikában is válságok, háború idején gyakran szükség van az ilyen irányításra, viselkedésre. De szükség van ugyanakkor a mások javának maximális figyelembe vételére is, létjogosultsága van az altruizmusnak, az önfeláldozásnak is, ha mások vagy a haza megmentésére gondolunk. A verseny ugyanakkor éppen a jobb győzelmét hozza növelve a szereplők közötti különbséget. Ezt ellensúlyozza a kooperativitás, együttműködés, ami pont a jelentős eltéréseket egyenlíti ki. Senki nem tarthatja igazságosnak azt a politikai rendszert, ahol a szabad verseny nevében pont a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegeket kényszerítjük versenyre úgy, hogy az esélyegyenlőség minimális lehetőségét se adjuk meg az egyes társadalmi csoportoknak.
