Töredékek a színésznő monológjából

Szépirodalom / Novellák (399 katt) GROSS65
  2023.08.22.

Úristen, de ronda vagyok. Ezek a ráncok… Persze, ezek a sajátjaim... Botox...? Hogy lebénuljon az arcom? Soha… legalább ezekért megdolgoztál, Gizi.

Igaz, az ágyon is... főrendező úr... Besétáltam hozzá, mert főszerep kellett, és láttam a próbán, hogy úgy néz rám, mint egy párzani készülő gorilla. Hát olyan is volt.

Letepert a heverőre, az izzadt teste rám nehezedett. Némi elégtétellel vettem észre, hogy nem áll fel a farka. Undorral vettem kezelésbe a löttyedt szervet, míg életet leheltem bele, szó szerint… Elég hamar elment, szerencsére… belém. A zuhanyzóban undorral mostam ki magamból a ragacsos nedvet. Mocskosnak éreztem magam. Órákig álltam a zuhogó víz alatt. A premier olyan sikeres volt, hogy nem kellett többször dugnom vele, sorra kaptam a főszerepeket.

Persze terhes lettem, végigokádtam a próbákat, egy gyors abortusz… aztán soha nem lehetett gyerekem. Jaj, nagy botrányt csinálhattam volna, neki családja volt, de ki hitt volna nekem?

Az egyik premieren – jóval később – virágcsokorral jött be hozzám az öltözőbe. Beteg volt, összetört, már nem a régi… majdnem megsajnáltam. A fejéhez vágtam a csokrot, csak állt ott, görnyedten. Aztán módszeresen miszlikre törtem az öltözőt. Jólesett… A nagy ember másnap kérte a nyugdíjaztatását, és egy év múlva meghalt. Ekkor kezdtek a hátam mögött hisztis Gizinek hívni…

Csicsíja, babája... Manapság sokat álmodom veled halott kisfiam... kislányom. Álmomban mindig sírsz, nem tudlak elcsitítani. Mikor a Kurázsit játszottam, a kritikák külön kiemelték, milyen megrendítő volt, amikor a néma lányomat siratom. Pedig csak a te zokogásodat akartam elhallgattatni a fejemben!

Szegény mama… még a te halálod is… Próbáltam. Te már csak feküdni tudtál. A színpadon azt kellett eljátszani, hogy meghal az anyám. A főpróbán a derekamból egy zsibbasztó érzés kúszott fel a tarkómig, kezdett a lábam szétcsúszni... Két nappal később te feküdtél felkötött állal az ágyadon. Bénultan csuklottam össze, mint a színpadon.

Mikor Aase anyót próbáltam, előjött egy gesztus: az alsó ajkam előre fittyedt, és a levegőt felfele fújtam, hűtve az arcomat. Aztán rájöttem: tőled láttam, mikor haldokoltál. Milyen perverz is a színészet: még a halál is játékká válik.

Tíz évig nem nyúlt hozzám férfi, amikor elbúcsúztam az anyaságtól. Mindent mocskosnak éreztem. Aztán megláttam egy fiút. Akkor került ki a főiskoláról. Olyan tehetséges volt, mint a nap. Lányos arcú, szőke, ábrándos tekintetű, és több mint tíz évvel fiatalabb. Én játszottam a dajkát ő meg Rómeót. Már a második nap bevonszoltam az öltözőbe, és szó szerint lerángattam róla a gatyát. Ahogy kisfiúsan, félszegen, mégis férfiasan „ácsorgott” a kanapé előtt, már attól elélveztem. Persze ő is hamar kitárazott, szégyellte is magát, nem győzött bocsánatot kérni. Az élménytől felpörögve kacagva csókolgattam mindenhol, az utolsó anyajegyéig. Soha nem voltam szerelemben ennyire felszabadult. A korábbi ürességet mintha elfújta volna a szél. Egyszerre voltam anya és szerető. Szegény Júlia... ott maradt a poros álláson.

Nem is olyan régen összefutottunk, húsz évvel a szakításunk után. A szemében ironikus villanások, a szája körül fanyar mosoly. Beletúrtam az őszülő hajába… ő a két házasságát, én a meg a romlatlanságát sirattam. Mennyi, mennyi fájdalom… mondja a dajka a Rómeóban. Most még hitelesebbnek éreztem.

Egy vidéki színház igazgatója lett, gyors egymásutánban kétszer is megnősült. Sikkasztással vádolták meg, közben megváltozott a város vezetése, a társulat néhány tagja mindenhol feljelentette, tönkre ment az első házassága, iszonyú botrány… Aztán a második nője is otthagyta, lelépett az egyik kollégájával, akiből az új főrendező lett. Szerettem volna egyszerűen csak átölelni, néztem a savószínűvé vált régi kékségbe, de csak ürességet láttam benne. Lefeküdtem vele, nem szégyellem. Azt gondoltam, hogy az ölembe el tudja temetni a bánatát. De a régi szerepemből már csak az anya maradt. Még most is érzem a könnyeit a mellemen. Szerep, szerep, szerep…

Hol a szerep és a valóság határa? Szerencsére a színpadi létnek sokkal jobb a dramaturgiája, mint a valódi életnek. A színpadon pontosan tudom, mi következik, látom összefüggéseket, a sorsokat. A valóság egy csomó váratlan fordulat, bizonytalanság. Talán én nem is tudok igazán élni, csak a díszletek között?

A három nővérben úgy kulcsoltam át a testemmel Versinyint, olyan fuldokolva, mint azt a régi szeretőmet. Ekkor tudatosult bennem, hogy a színpad maga az élet, a szerelem maga a végtelenség, és minden keserűségünk, örömünk egyszerre benne van. Álomindulat… egyszerre újraélhetem a régi örömöket, fájdalmakat. és átélhetem, amit sohase éreztem. Mint egy végtelen utazás… talán a sebeket is gyógyítja, kortalanná tesz. Egyszerre lehetek végtelenül öreg és valószínűtlenül fiatal.

A filmet utálom. Nem tudom ellenőrizni, hogy mit csinálok. Ráadásul nem időrendben veszik föl, nincs a játéknak egy természetes folyamata. A színpadon uralkodom, a filmen csak sodródom. És az arcom… Olyan mint itt a tükörben. Mintha egy csupasz, gerendáról lelógó konyhai égő világítaná meg… A színpadon még ott a varázslat, az illúzió. Még akkor is, ha kicsit olyan, mint a film…

A három nővérben a nyitókép: vesszőszékek, az asztalon fehér abrosz szamovárral, tölcséres gramofonnal, csészék, teasütemény hosszúkás porcelán tányéron. Az egyik széken masnis kalap, Olga nyakában lornyon, a többi nő fehér gyöngysort visel. A tüzértiszti egyenruhában grasszáló tisztek egy pillanatra megállnak a széken ülő hölgyek mögött egy közös fényképre a fadobozos gép előtt. Én, mint Mása, feketében, középen, mellettem a férjem fémkeretes szemüveggel, szerencsétlenül, a másik oldalamon a fess Versinyin, akire vágyakozó tekintettel nézek… Hátul fehér nyírfaerdő, katonazene szól… Az egész múlt századi Oroszország egy pillanatban. Innen el lehet indulni. Ezért is emlékszem a legapróbb részletekig mindenre.

Egyszer megkérdezték, hogyan tudtam olyan fiatalon öregasszonyokat játszani. Például a dajkát. Azt mondtam nevetve, ugyan már, én annyi öregasszonyt ismeretem …most kezdjek bele a fejtegetésbe? Láttam a riporter szemén, hogy valami szenzációt akar hallani, és elsősorban csak a jó, lehetőleg zaftos magánéleti részletekre kíváncsi ez a faszfej. Ahogy ott erőlködött, tényleg egy nagy lila méretes kékeresre emlékeztetett… Egy pillanatra eszembe jutott, hogy elcsábítom, de az a ragacsos izzadtság elvette a kedvem. Elképzeltem a céklaszínű fejét a lábam között, és rám jött a röhögés. Ez a teljesítménykényszer még az ágyban is.

Nem tudnak ezek szimplán csak örülni...? Engem meg kurvának tart, titokban. Ami rosszabb, vén kurvának. Egész életemben az embereket figyeltem, a gesztusokat. Nem tud becsapni. Csak megjátsszuk magunkat. Én a nagy színésznőt, ő meg úgy csinál, mintha riporter lenne… de utálom az ilyen kényszerszerepeket. A színpadi alak a véremmé válik és igaz. Őt tudom képviselni. De ezt a sematikus, hazug nagy színésznőset roppant rühellem. Ugyanígy utálom a rossz szerepeket, rendezőket, partnereket. Istenem, de szégyellem magam ha nem jó... micsoda kínszenvedés minden este játszani.

A dajka… igen. Egy rigolyás öregasszonynak akartam megmutatni. Még negyven se voltam, ragasztottam egy ronda karvaly orrot, és olyan manírosan játszottam, hogy nekem fájt a legjobban. Egyik reggel láttam egy negyven körüli asszonyt vásárolni a piacon. Annyira kíváncsi lettem rá, hogy követtem az egész városon keresztül. Kicsit bicegett, mindenkire hangosan ráköszönt, a házuk előtt hosszan csókolgatta a lányát. Még az almái és szétgurultak, röhögve, káromkodva szedte vissza a kosarába. Másnap már nem ragasztottam mű orrot. Shakespeare korában a negyvenesek amúgy is öregnek számítottak. Elég egy kis sántítás és máris megfogtam… és jött a felszabadulás. Most már úgy játszottam, ahogy akartam. Imádom ezeket az áldott állapotokat. Persze ott volt Gyuri is, az én Rómeóm. Nincs jobb érzés, mint amikor egy ilyen romlatlan fiatalembernek tetszik amit csinálsz, látod a szemén a tiszta rajongást és tudod, hogy tényleg jó vagy. Azokon az előadásokon Romeo a dajkát szerette…

Jaj, én egyetlen szerelmem! Mi történt velünk? Hova lett az a csodás lebegés, amikor még földanyának hívtál. Simogattam az ismerős testedet, éreztem a kezed súlyát, de már idegen voltál. Miért nincs tökéletes egyesülés, miért nem szűnünk meg létezni és olvadunk fel a másikban teljesen, legalább a beteljesülés pillanataiban?

Miért lettünk cinikusak, megkeseredettek? Mi ellen védekeztünk? Ha ismét egymásra találunk, talán meg tudtalak volna védeni… öngyilkosság... alig negyvenöt évesen. Akkor vertem szét másodszor az öltözőt. Mindegy, úgyis hisztis Gizinek neveznek. A halálod után egyesültünk. Mindent veled beszélek meg azóta is. De ez is milyen álságos… a valódi lényed megszűnt, bennem létezel, úgy beszélsz, úgy gondolkodsz, ahogy én …ez a legteljesebb önzés… és a romlatlan, legteljesebb szeretet…?

Lady Macbeth… iszonyú súly. Fuldoklom. Királyi palástba bújt tigris. Először a párduc-szerű mozgása volt meg. Az is kiderül, hogy anya is volt... a végén összeomlik, tehát nem pszichopata, vagyis van bűntudata. Egy pszichopatát amúgy se lehet eljátszani. Mi az emberi benne? Anya volt. Szerelmes asszony, kétségtelen, hogy szereti a férjét. De ismeri a gyengeségét is. Macbethből hiányzik az ambíció, a nagyra törés. Az asszony szorong, de erősnek kell lennie. Vagyis a férfi gyengesége az ő ereje. Addig tud erős lenni, ameddig hisz a férfi szerelmében és kiszolgáltatottságában. A hatalom rideg magánya, a közös bűnök kiszámíthatatlanná teszik a férfit, Macbeth őrjöngése szétveri a köztük levő bizalmat. Az asszony ekkor omlik össze. Ismerek egy párt, ahol mindig az asszony irányított. Aztán a férfi fellázadt és elkezdődött a bosszú a megélt szolgaság miatt, minden nap, minden éjjel. Nincs ennél pokolibb.

Jaj... de hirtelen kiosztották az utolsó szerepemet. Hazamentem, ettem valamit, és már meg is... Nem gondoltam, hogy ilyen átütő, mély alakítást nyújtok, így utoljára. Szerencsére be vagyok zárva ebbe a ládába, mert még látnák, hogy elpirulok a szégyentől. Még kifestették a halott, szürke arcomat. Minek? Életembe se szerettem, hát még most. Tudom, hogy halála után itt mindenkit nagyon szeretnek, de ennyire? A csúnya szájú Mari barátnőm, akiről megtudtam, hogy mindig keresztbe tett nekem, és ő maga mondta el, hogy neki köszönhetem, hogy még a képemet is leszedték a színházam faláról, ahol évtizedekig sztár voltam, olyan beszédet mondott, hogy belőlem minden idők legnagyobb színésznője lett, ő meg Kalkuttai Teréz anyává avanzsált. Hát, akinek kulturális államtitkár a férje, meg kell felelnie a szerepének.

Lehet, hogy a való életben én is hazudtam, de a színpadon soha. Ott van az igazi élet és a valódi realitás. Minden szál deszka, a fények, de még a por is a végtelenség.

A REPÜLÉS BOLDOGSÁGA… ÉN A BOHÓC MÉG HOLTAN IS NYELVET ÖLTÖK A HAZUGSÁGNAK!

ÍGY AZ ELMÚLÁSNAK IS!

Előző oldal GROSS65