A majomlány (Kisregény 7/2)
KEDD
Hódmezővásárhely, 1893. június 6.
1.
Jáhni Richárd a szokásosnál korábban ment be a Vásárhely és Vidéke dohányfüstös szerkesztőségébe. Még a reggeli kávéját és sós kiflijét is kihagyta. Vallotta, szerelmi bánatra a legjobb gyógyír a munka.
– Van fejlemény az újvárosi cselédlány rejtélyes halálának ügyében? – kérdezte tőle a hírlap főszerkesztője, Endrey Gyula, leülve az íróasztalával szembeni székre.
A zsurnaliszta átadta az új információkat tartalmazó rövid írását.
– Abban bíztam, egy igazán hátborzongató történet kerekedik ebből az esetből, aminek részleteiről és fejleményeiről még napokig cikkezhetünk – mondta csalódottan Endrey. – Viszont a rendőrség feltételezését hihetetlennek fogja találni a legtöbb olvasónk!
– Őszinte leszek, Gyula, a vihar-teóriát én vetettem fel Rődner Szilárdnak, de persze már teljes képtelenségnek tartom. Amúgy a detektívfelügyelő is, valamit azonban írnia kellett a jelentésébe. Részemről egyelőre nem zárom le az ügyet, kiderülhet még valami...
Kopogtatás zavarta meg a beszélgetést. A következő pillanatban a szerkesztőségi mindenes nyitott be Richárd szobájába, és jelentette, hogy egy Balogh János nevű úr keresi. Az újságíró kérette az illetőt.
– Az egyik szemfülesed? – érdeklődött a főszerkesztő.
– Méghozzá újvárosi!
– Adjonisten jó napot! – kapta le fejéről viseltes kalapját Balogh.
Kérges tenyerű, napbarnította középkorú férfi volt.
– Milyen hírrel szolgál ma nekem, János?
Az informátor nem felelt. Gyanakodva méregette a negyven év körüli, kopaszodó, pofaszakállas Endreyt.
– Nyugodtan beszélhet az úr előtt – mondta neki Richárd. – Ő az újság főszerkesztője.
– Fura teremtményt láttam tegnap alkonyatkor a Fáncsy utcán, amikor hazafelé gyalogoltam a napszámból – kezdte mondandóját megborzongva Balogh János. – Én az út közepén mentem, az az állat pedig úgy húsz lépésre előttem a járdán.
– Miféle állat volt?
– Hátulról láttam csak, Jáhni úr. De két lábon járt és női ruhát viselt, a fejét pedig kendő fedte.
– Miből gondolja, hogy állat volt, nem egy asszony?
– Ahogy lóbálta a karját, észrevettem, hogy sűrű, fekete szőr borítja a keze fejét.
– Mit tett, miután megpillantotta ezt a nem mindennapi lényt?
– Jaj, Jáhni úr, ijedtemben egy fa mögé bújtam, amíg el nem tűnt a szemem elől! A hideg futkos a hátamon, valahányszor eszembe jut.
– Termete?
– Alacsony és vékony volt.
– Látta más is?
– Kettőnkön kívül akkor egy teremtett lélek sem járt az utcának azon a szakaszán… Hogy azután valaki...? Nem tudok róla. Lehet – vont vállat Balogh.
– Köszönjük! – adott át néhány érmét a napszámosnak Jáhni.
– Ez ablakon kidobott pénz volt, Richárd! Balogh János a szemünkbe hazudott – mondta a férfi távozása után a Vásárhely és Vidéke főszerkesztője. – Üres volt a zsebe, és mivel éppen nem volt egy szenzációról sem tudomása, kitalálta ezt a képtelen történetet.
– Ő az egyik legrégibb és legmegbízhatóbb szemfülesem.
– De melyik állat képes ember módjára járni?
– A majom – vágta rá gondolkodás nélkül Jáhni. – Balogh a hallottak alapján egy csimpánzzal találkozott. Várjunk csak! – kiáltott fel hirtelen az újságíró. – Igen, ez megmagyarázná a cselédlány halálát.
– Miről beszélsz?
– Koncz Mária szerintem ettől az állattól rémült halálra. Valószínűleg soha életében nem látott majmot, így természetes, hogy megijedt, amikor egyszer csak szembe találta magát ezzel a szőrös élőlénnyel.
– Eredeti elmélet – jegyezte meg mosolyogva Endrey. – De egyvalamiről megfeledkeztél: Hódmezővásárhelyen nem élnek csimpánzok.
– Kétségkívül így van – ismerte el kelletlenül Richárd, miközben tekintete az aznapi hírlap címoldalának egyik cikkére tévedt. – Ó, hát persze! – csapott a homlokára megvilágosodva, majd fejébe nyomta lapos tetejű szalmakalapját.
– Mire jöttél rá? – kérdezte izgatottan a főszerkesztő, ám újságírója válasz nélkül elviharzott.
2.
Csodavilágba csöppent Richárd, amikor belépett a városban vendégszereplő Kürschner Vándorcirkusz kapuján. A kétárbócos sátor körül színpompás lakó- és ketreckocsik helyezkedtek el. Előbbiek némelyike előtt artisták gyakoroltak. Az újságíró látott késdobálót, kardnyelőt, zsonglőröket, erőművészeket és kötéltáncosokat is. Bekukkantva a hatalmas sátorba három lovas akrobatát pillantott meg, akik egy lipicai hátán a mai előadásra próbáltak. A tábor végében két elefántra lett figyelmes, az ormányosok vízzel locsolták hatalmas, szürke testüket egy nagy dézsából. Az erős vasketrecekben pedig medvék, tigrisek, oroszlánok morogtak.
Richárd bekopogott a legdíszesebb lakókocsiba. Feltételezte, hogy az az igazgatóé. Odabent két öregasszonyt talált. Egyikükről az a benyomása támadt, hogy jóval fiatalabb annál, mint ahogy kinéz.
– A cirkusz igazgatóját keresem – mondta nekik bemutatkozás után.
– A férjem bement a városba, de most már bármelyik percben megjöhet – közölte a koravén asszony, akinek szomorú szeme és lefelé görbülő szája nehéz sorsról árulkodott. – Foglaljon helyet!
Várakozás közben a zsurnaliszta lopva még alaposabban megnézte a direktornét. Biztosra vette, hogy a nő hamuszürke, csupa ránc arca egykoron sugárzóan gyönyörű volt, amely sok férfit megbabonázott.
Megérkezett a cirkuszigazgató. Ötvenes éveinek elején járó, magas, kackiás bajszú férfi volt, rettentő izmokkal, amik majd szétrepesztették ruháját.
– Matuscsák Jenő vagyok, de szólítson nyugodtan Herkulesnek. Így ismer a szakma és a közönség is. Erőművészként szórakoztattam hajdan. No de minek köszönhetem a látogatását, riporter úr? Írni szeretne a társulatunkról? Egy kollégája tegnap már járt nálunk.
Richárd úgy döntött, nem játszik nyílt kártyákkal, mert így, gondolta, nagyobb eséllyel juthat a szükséges információkhoz.
– Cirkuszának egzotikus állatairól faggatnám kicsit – mondta. – Tudniillik cikksorozatban kívánom megismertetni lapom olvasóit eme csodálatos teremtményekkel. A legfontosabb tudnivalókat pedig első kézből szeretném begyűjteni.
– Ó, ez nem az én cirkuszom! – tiltakozott Herkules. – A tulajdonos Kürschner Frigyesné asszony – mutatott a felesége mellett ülő töpörödött anyókára.
– Tíz esztendővel ezelőtt meghalt az uram. Negyvenkét éven át vezette a Kürschner Vándorcirkuszt, amit még a nagyapja alapított. Gyermekeink sajnos nem születtek, ezért megkértem Herkulest, legyen ő az igazgató. Hál’ istennek eddig nem okozott csalódást – mondta özvegy Kürschnerné.
A hírlapíró ezután feltett néhány kérdést a kint látott fenevadakról, a válaszokat pedig, hogy ne ébresszen gyanút, szóról szóra lejegyezte a noteszába, majd rátért arra, amiért valójában idejött.
– Majmot is tartanak? – tudakolta.
– Igen, egy csimpánzt.
– Megmutatná? Nem láttam még élőben ilyen állatot – füllentette Richárd.
– Kövessen!
Nem erre a válaszra számított az újságíró.
A majom fel-alá járkált egy ketrecben a bohócok lakókocsija előtt.
– Bemutatom a mi csintalan Rebekánkat.
– Igazán különleges állat... Hány éves? – kérdezte Richárd.
– Tizenhét.
– Mindig be van zárva?
– Csak ha rossz fát tesz a tűzre – felelte szigorú hangon a cirkuszigazgató.
Jáhninak felcsillant a szeme.
– Ezek szerint most büntetésben van – mondta. – Megszökött talán?
– Ugyan, dehogy! – legyintett Herkules. – Megdézsmálta a gyümölcskészletünket a kis bélpoklos... Hiába nézel rám ilyen bűnbánóan – fordult oda a csimpánzhoz –, nem engedlek ki a délutáni előadásig.
A válasz újabb csalódást okozott a zsurnalisztának, ennek ellenére tovább faggatózott.
– Felöltöztetik, mielőtt porondra lép?
– Mindig.
– Műsoron kívül szoktak ruhát adni rá?
– Előfordult már, Jáhni úr. De elárulná, miért érdeklik ennyire Rebeka dolgai? – kérdezte gyanakvón az egykori erőművész.
– Kíváncsiság, semmi több. Köszönöm, hogy a rendelkezésemre állt. Minden jót!
Jáhni az utazó cirkuszból egyenest Endrey Gyula szerkesztőségi dolgozószobájába sietett. Időközben a főszerkesztőnek is eszébe jutott, hogy cirkusz érkezett a városba, amiből ugyanarra a megállapításra jutott, mint Richárd: a majom a mutatványosoké, és minden bizonnyal megszökött tőlük. Ezt közölte is a hírlapíróval, aki aztán előadta, amit megtudott.
– Megdőlt az elméleted – vonta le végkövetkeztetését Endrey.
– Az még nem olyan biztos – mondott ellent a zsurnaliszta.
– De hisz saját szemeddel láttad az állatot!
– Megtalálhatták a cirkuszosok.
– Jó, tegyük fel, valóban megszökött Rebeka. Miért hazudott az igazgató? – kérdezte a főszerkesztő. – Sem Koncz Máriáról, sem pedig Balogh Jánosról nem beszéltél neki.
– Megijedt a kérdésem hallatán, de az is lehet, megsejtette, hogy tudok a dologról. Vadállatról lévén szó az eltűnést jelentenie kellett volna a rendőrségnek, ő ezt elmulasztotta – értesülünk róla, ha megteszi –, így attól tartott, bajba kerül, amennyiben napvilágra hozom az esetet.
– Észszerűen hangzik végül is – szólt rövid, de alapos mérlegelés után Endrey. – Hogyan tovább?
– Egy módon deríthetem csak ki, hogy a föltevésem helyes vagy helytelen: kerítek egy belső informátort – felelte Richárd.
– Mi lesz, ha igazolja a direktora szavait?
– Ezen ráérünk akkor töprengeni – mondta a fiatal újságíró. – Mindenesetre különös fickó ez a Herkules. A megérzésem azt súgja, valami nincs rendben vele. A hitvese nem a boldog házasságuk miatt öregedett meg idő előtt.
Megint kopogtatás zavarta meg a beszélgetésüket.
– Elnézést, de most hozták a hírt, hogy egy férfi tombol a Nyár utcában – jelentette a küszöbön álló szerkesztőségi mindenes.
– Tegnap egy halott Újvároson, ma pedig egy őrjöngő a szomszédos Susán városrészben. Izgalmasan alakul a hét – mondta pipára gyújtva Endrey Gyula. – Richárd, ha belefér az idődbe, nézd meg, mi lelte azt az embert!
– Megyek!
3.
Mire Richárd a Nyár utcába ért, a dühöngőt, Fazekas Lajost már megfékezték. Egy rendőr éppen akkor zárta rá a rabszállító ajtaját a hatvannégy esztendős férfira. Felesége, egy terebélyes asszonyság a lovas kocsi mellett zokogott keservesen.
– Mi történt az urával? – kérdezte a nőtől az újságíró, miután hazakísérte és valamelyest megnyugtatta.
– Megtébolyodott, egyik pillanatról a másikra – törölgette a szemét Fazekasné.
Richárd megdöbbenve húzta fel a szemöldökét.
– Mitől? – tudakolta.
– Bár tudnám, fiatalember!
– Mit csinált a férje, amikor ez a szörnyűség történt vele?
– Borbélyhoz indult. Kinyitotta a tornác járdára nyíló ajtaját, majd hirtelen a fejéhez kapott, kiszaladt az utcára, és habzó szájjal üvöltözni kezdett.
– Mit kiabált?
– „Segítség, eljött értem az ördög!”
Nagyot nyelt a vészjósló mondat hallatán a hírlapíró, majd megpróbált észszerű magyarázatot találni a történtekre.
– Megpillanthatott valakit az ura, aki valamiért olyan hatással volt rá, hogy elborult az elméje. Talán ráijesztett – mondta kisvártatva az asszonynak. – Maga nem látott senkit? – kérdezte.
– Egy lelket sem, Jáhni úr – válaszolta Fazekasné, akit úgy megrémítettek az előbb hallottak, hogy minden tagja remegett. – De ettől még igaza lehet. Néhány lépéssel drága Lajosom mögött álltam, a széles válla pedig takarta előlem a kilátást – tette hozzá.
Fazekas Lajost a rendőrkapitányságra szállították. Richárd elhatározta, megkísérli kikérdezni. Úgy gondolta, mivel nem mindennapos az esete, kikerekedhet belőle egy jó cikk.
A rendőrség épületének folyosóján összefutott Rődner Szilárddal.
– Richárd, de örülök, hogy benéztél hozzám! – szorította meg barátja jobbját a detektívfelügyelő.
– Kivételesen nem hozzád jöttem. Fazekas Lajossal szeretnék beszélni.
– Mi dolgod azzal az őrülttel?
– Érdekel a története. Lehet, írok róla.
– Szerencséd van, ha egy órával később jössz, már nem találod itt. Tébolydába vitetjük – közölte Szilárd, majd sejtelmesen így szólt: – Gyere be hozzám, amint végeztél. Valami nagyon fontosat kell mondanom.
Fazekast az egyik üres cellába zárták a pincében. Kezét hátra bilincselték, hogy ne okozzon kárt magában vagy másban. Lehajtott fejjel, némán ült az egyik priccsen, amikor a fiatal zsurnalisztát beengedték hozzá.
– Nézzen rám, Fazekas úr – kérte látogatója, miután fogott egy széket, és helyet foglalt vele szemben.
A susáni lakos nem mozdult.
– Hall engem?
A férfi erre lassan az újságíróra emelte tekintetét. Iszonyatos félelem ült az arcán, olyan borzadály tükröződött a szemében, olyan halálos rettegés áradt szét arcvonásain, melyet még nézni is irtóztató volt. Richárdot annyira megviselte a látvány, hogy hosszú percekig nem tudott megszólalni, csak ült kővé dermedve a dohos zárka kísérteties félhomályában.
– Mi történt magával? – kérdezte végül erőt véve magán.
Fazekas nem válaszolt.
– Hogyan nézett ki az „ördög”?
A férfi megborzongott.
– Alacsony volt, női ruhát viselt – felelte reszkető ajakkal. – Az ábrázata pedig... Áááá! – üvöltött fel hirtelen, majd felpattant, s fel-alá kezdett járkálni a helyiségben. – Vissza fog jönni értem! Vissza fog jönni értem! – ismételgette torkaszakadtából kiabálva közben.
Két rendőr jött be, ők csendesítették le.
Richárdot megdöbbentették a cellában hallottak. Megállapította, hogy Fazekas Lajos „ördögről” adott leírása pontosan megegyezik azzal az állatéval, amit Balogh János látott a Fáncsy utcában, és amitől feltehetően Koncz Mária halálra rémült. A hírlapíró tudta, mit jelent ez a Kürschner Vándorcirkusz majmára nézve, aki a susáni eset idején „börtönben sínylődött”. Sőt, még e percben is ketrecének foglya.
– Rájöttem, miért viselkedett a húgom tegnap este Átokházyval úgy, ahogy eddig még soha! – közölte diadalmasan barátjával Szilárd, miután az belépett a szobájába. – Szilvia téged szeret. Csak azért lett a bíró jegyese, hogy...
– Ne folytasd! – intette le a rendőrt Jáhni. – A vágyad, hogy én legyek a sógorod, elhomályosítja éleslátásodat.
– Még soha semmiben nem voltam ennyire biztos. Hallgass végig, kérlek, és te is...
– Fogadd el, barátom, hogy rosszul ítélted meg a húgod érzéseit! – vágott közbe Richárd. – Próbálj meg továbblépni, ahogy én – tanácsolta az összetört szívű zsurnaliszta, majd elköszönt a detektívfelügyelőtől.
4.
– Rebekának, a csimpánznak valóban nincs köze Koncz Mária tragédiájához – jelentette be csalódottsággal a hangjában főszerkesztőjének Jáhni Richárd.
– Gyorsan találtál informátort a cirkuszban.
– Nem volt rá szükség.
Az újságíró elmesélte Endreynek, mi történt Fazekassal, mit tudott meg tőle, s abból milyen következtetéseket vont le.
– De akkor miféle teremtménnyel találkozott a cselédlány, a napszámos és végül ez a susáni férfi?! – nézett kérdőn kollégájára a Vásárhely és Vidéke főszerkesztője. – Lenne valakinek majma a városban?
– Nem zárhatjuk ki, bár egy ilyen különleges házi kedvencről azért csak tudnánk.
– Van más elképzelésed?
Richárd elgondolkodva simította végig az állát.
– Lucifer szoknyában, ha már Fazekas Lajos az ördögöt emlegette – mondta tréfásan.
– Akkor már inkább a pokol urának felesége! – nevetett Endrey.
– Megyek, írok ebből az anyagból egy cikket.
– Ha elkészültél, hozd be, el akarom olvasni.
– Egy órán belül az asztalodon lesz!
Így is lett.
„Rejtélyes teremtmény ólálkodik a város utcáin” – ezt a fogvacogtató címet kapta a cikk Richárdtól. Írásában emlékeztette az olvasókat Koncz Mária rejtélyes ügyére. Megírta, hogy lezárták a nyomozást, majd azt, a rendőrség szerint vélhetően mitől rémült halálra a cselédlány. Beszámolt Balogh János hátborzongató találkozásáról. Gyanújáról, miszerint az újvárosi lány ettől a két lábon járó, szőrös kézfejű, női ruhát viselő állattól ijedt meg annyira, hogy megállt a szíve. Szólt téves feltételezéséről, vagyis hogy ez a teremtmény a Vásárhelyen fellépő Kürschner Vándorcirkusz csimpánza lenne. Ismertette Fazekas Lajos megdöbbentő esetét, majd leírta, hogy az eszét vesztett férfi ugyanazt a lényt látta, mint a napszámos. Megjegyezte, elképzelhető, hogy az egy háziállatként tartott majom, ami megszökött a gazdájától. Cikkét a következő mondatokkal zárta: „Sejtelmünk sincs, mi ólálkodik Hódmezővásárhely utcáin: állat vagy valami más? De arra kérünk mindenkit, legyen nagyon óvatos. Ha pedig tud valaki valamit erről a titokzatos teremtményről, jöjjön szerda délután egy órára a Vásárhely és Vidéke szerkesztőségébe, és mondja el nekünk!”
– Mi a véleményed? – kérdezte Richárd Endrey Gyulától, miután az elolvasta a cikket.
– Borsódzik a hátam. A címoldalon közöljük le.
– A felhívás révén holnap ilyenkor már okosabbak leszünk – bizakodott Jáhni. – Támadt egy kalandos ötletem! – kiáltott fel a következő percben a fiatal hírlapíró. – Sétáljunk egyet este a Nyár utcán és környékén, hátha a sors vagy a szerencse összehoz minket ezzel a teremtménnyel!
– Semmi akadálya – bólintott rá a főszerkesztő. – De kellene valami fegyver, amivel szükség esetén megvédhetjük magunkat.
– Apámnak még megvan a régi katonai revolvere, kölcsönkérem – mondta Richárd. – Találkozzunk pontban tíz órakor a susáni templom előtt.
5.
Tízet ütött a susáni református templom toronyórája.
Jáhni és Endrey indulás előtt megtervezték sétájuk útvonalát. Tempósan, időnként egy-két mondatot váltva haladtak a kihalt utcákon. Szerencséjükre holdvilágos este volt.
Végigmentek a Nyár utcán, majd a Tavaszon, a Bálinton és a Berkenyén. Útvonaltervükben az Ág utca következett. Ennek a közepén jártak, amikor hirtelen megtorpant Richárd.
– Mi a baj? – kérdezte tőle Gyula.
– Nézd, ott!
Néhány méterre tőlük, az utca másik oldalán egy alacsony, szoknyát, vászoninget és fejkendőt viselő alak bandukolt.
– Illik rá a leírás. Kövessük! – mondta a főszerkesztő.
Az ismeretlen nem sokkal később megállt a Fény utca egyik vályogfalú, gaztetős háza előtt.
– Be fog menni – szólt izgatottan Jáhni. – Héééé! – kiáltott rá, majd társával odarohant hozzá.
– Takarodjanak innen, csirkefogók, különben magukra uszítom a kutyáimat! – rivallt a két férfira az a harcias nénike, akinek a nyomában voltak.
– Elnézést, asszonyom, összetévesztettük valakivel – mentegetőzött Richárd. – Nyugodalmas jó éjszakát!
A baklövés nem szegte kedvét az újságíróknak, tovább folytatták sétájukat. Negyedóra múlva a Gomba utcán szembejött velük valaki, akire megint ráillett Balogh és Fazekas leírása. Ahhoz viszont messze volt, hogy az arcát is kivegyék. Az alak, amikor meglátta őket, megfordult, és megszaporázva lépteit elindult visszafelé.
– Ez a lény, érzem! – mondta Jáhni. – Kapjuk el!
Gyorsabban kezdték szedni a lábukat, mire még tovább fokozta tempóját az ismeretlen teremtmény.
– Fussunk, még meglóg a végén! – szólt oda főnökének a fiatal zsurnaliszta.
A távolság azonban csak nem akart csökkenni az üldözők és az üldözött között.
– Megállni! – szólította fel a menekülőt Endrey. Gondolta, talán érti a szót. Ha értette is, nem engedelmeskedett.
Végül a lény átkelt Susán és az egyik szomszédos településrész, Csúcs határán, a Kutasi úton, majd berohant az ott lévő római katolikus temető nyitva felejtett kovácsoltvas kapuján.
– Miért álltál meg? – kérdezte zihálva a főszerkesztőtől a sírkert bejárata előtt Jáhni.
– Nincs értelme tovább üldöznünk, a temető ideális búvóhely, semmi esélyünk megtalálni a sírok között.
– Meg kell próbálnunk!
– Richárd, felfokozott idegállapotban vagy, ahogy én is, de kérlek, próbálj meg józanul gondolkodni.
– Van egy ötletem! Ugrasszuk ki a rejtekhelyéről. Csapjunk nagy zajt, mint a vadhajtók.
Endrey megrázta a fejét.
– Nem zavarhatjuk meg a holtak nyugalmát – mondta.
– Nekik már minden mindegy!
Amikor ez a kegyeletsértő mondat elhagyta a hírlapíró száját, a temetőben álló Krisztus-szobornál erős, hideg szélroham támadt, végigsöpört a sírok között, majd óriási robajjal becsapta a kaput.
A két férfi ijedtében nagyot ugrott.
– Ezek után is be akarsz menni? – kérdezte Gyula.
– Ha kell, egymagam – nyúlt a kilincsért Richárd. Megfogni azonban nem tudta. Úgy érezte, hogy egy láthatatlan erő húzza vissza a kezét. Futástól kipirosodott arca egy szempillantás alatt krétafehérre sápadt a rémülettől. – Menjünk haza – mondta végül remegő hangon, Endrey legnagyobb örömére.
Némán ballagtak egymás mellett a kihalt utcákon. Richárd gondolatai a temetőkapuban átélteken jártak.
– Figyelj, Richárd – törte meg a hosszú csendet a főszerkesztő –, egyszer már ráakadtunk az ismeretlen teremtményre, legközelebb is sikerülni fog. De, hogy biztosra menjünk, holnap este többedmagunkkal indulunk a keresésére!
– Miért nem már reggel?
– Nem valószínű, hogy a ma este történtek után megint felbukkanna nappal – válaszolta Gyula. – Ahhoz viszont, hogy nyakon csípjük, fel kell kötnünk a nadrágot, elképesztő fürge ez a valami – jegyezte meg.
Nehezen jött álom ezen az éjszakán a zsurnaliszta szemére. Gondolatai az esti kaland körül forogtak. Felvetődött benne, hogy Balogh János talán mégiscsak tévedett, és nem állatot, hanem egy embert látott. A szőrös kézfej lehet egyéni adottság vagy egy betegség tünete, gondolta.
De hogyan rémiszthet halálra és őrjíthet meg bárkit is egy valószínűleg törékeny nő? S legfőképpen: miért? – tette fel magában a kérdéseket.
Megfogadta, addig nem nyugszik, míg ki nem deríti, ki vagy mi a rejtélyes teremtmény, és mit akar.
*
Lekuporodott az egyik sírkő mögé, hátát a márványnak vetette. Száján keresztül, szaporán lélegzett; úgy érezte, a szíve mindjárt kiugrik a helyéből. Tudta, ez nemcsak a futás okozta kimerültség tünete, hanem a félelemé is, ami akkor kerítette hatalmába, amikor az a két férfi üldözőbe vette.
Hallgatózni kezdett. Hirtelen fémes csattanás ütötte meg a fülét. Kővé dermedt rémületében. Hosszú perceket töltött teljes mozdulatlanságban, majd újra fülelni kezdett. Ezúttal semmilyen hangot nem hallott. Óvatosan kikukucskált a síremlék takarásából. Nem látott senkit.
Megmenekültem – gondolta.
Nyugalom áradt szét a bensőjében, ám ezt a kellemes állapotot csupán rövid ideig élvezhette.
Kik lehettek és mit akarhattak tőlem üldözőim? – tette fel magának a két kínzó kérdést.
A legkézenfekvőbbnek az tűnt számára, hogy betyárok űzték. Azt sem zárta ki, hogy a két alak feltűnésének köze lehet a halott lányhoz vagy ahhoz a kiabáló férfihoz, akivel ma találkozott, esetleg mindkettőjükhöz.
Haza akart menni. Özvegy anyjára gondolt, aki biztosan aggódik miatta, s ahogy ereje engedi, keresi is. A suttogó Hang ekkor megint megszólalt a fejében: „Felejtsd el az üldözőidet, és ne foglalkozz az édesanyáddal! Gondolj arra, amit korábban mondtam neked. Most pihenj egy keveset, majd kutass tovább a cirkusz után!” Kíváncsisága arra sarkallta, hogy ismét engedelmeskedjen a rejtélyes Hang akaratának.
(folytatjuk)
