XIII. LFP.H - Mars-mentőfrakció
Nevezés a XIII. Lidércfény pályázatra – humoros kategória
Gulyás Gábor – Mars-mentőfrakció (avagy Színvonal a béka segge alatt)
Alig két óra, és elérjük a Vörös Bolygó felszínét. Visszagondoltam, hogy mit is tudok tulajdonképpen. Az eligazításon - már amennyit nem szundikálással töltöttem belőle, fülemben az idétlen és időtlen popdíva, Britney Space meteoritmikus drum ’n space slágereit hallgatva – feljebbvalóink ismertették, hogy a Milky Wey Land Yutani gigavállalat több éve gazdaságtalanul működő bányászkolóniájának nyoma veszett. Már legalább két hete nem adnak életjelet magukról, és az automatikus ellátmányban küldött (orális frissítésekkel turbózott) szexrobotokat sem aktiválták. Nagy lehet a baj.
Mivel a MARSIUS RESQ-TIM vezetői közül éppen senki nem ért rá, mivel a fényévente megrendezésre kerülő intersztelláris póker-bajnokságon creditek helyett feltett belső szerveiket replikálták újra egy speciális klinikán, ezért az egyik éppen a Tejútrendszer Lakto-Vega kvadránsában szabadságról visszatért takarítónőt kérték meg, hogy mindenféle szakmai szempontokat szem előtt tartva keressen egy éppen ráérő mentőcsapatot, akik majd megtalálják az elveszett mérnökbrigádot. Ha esetleg már halottak, mert, mondjuk, ragadozók végeztek velük, akkor elég a fejüket levágni és övükre csatolva elhozni bizonyíték gyanánt.
Összegezve, ez is csak egy sokadik unalmas rutinakciónak ígérkezett, így nem igazán tartottam tőle; meg hát a Mars gyakorlatilag itt van a szomszédban. Óh, még be sem mutatkoztam, James H. Cornelius kapitány vagyok, a barátaimnak csak Microwave Jimmy, ugyanis még gyerekkoromban bemásztam a mikrohullámos sütőbe, és mentem vele néhány kört, de ez most nem tartozik ide. Tizenhat láthatatlan tesseract-kitüntetéssel és három Folyton Szív érdemrenddel a hátam mögött bármilyen rázós küldetést nyugodtan rám bízhatnak, az eredmény garantált.
Ahogy korong alakú űrhajónk lassan ereszkedni kezdett, a háromnapos utazás során kabinokba szorult permanens fing és lábszag egyre inkább teret hódított magának, így megelőzve a súlyos eszméletvesztést, gyorsan szkafanderba bújtunk, és sisakot húztunk. Sajnos ezeknek a minimálisra tömörített, vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag, magas tápértékű, kis energiaszeleteknek megvan az a tulajdonsága, hogy űrfacsaró energiaszelet okoznak. Efféle rövid utazáshoz egyébként senki nem vett igénybe autohibernációt, így a táplálkozás és alvás mellett többnyire sorozatokat streameltünk, esetenként pedig irányítottan elragadó Barbirelláról álmodtunk.
Speciális osztagom – akik az oldalamon harcoltak a gonosz Ming-császár uralma ellen, akikkel együtt vészeltük át a kiborgok és beborgok háborúját, és a kapkodva kvantumugrott időzónák miatti az iszonyú korai felkelést – kitörő lelkesedéssel várták, hogy féléves cancel-pihenő után újra akcióba lendüljenek, nehogy karakterüket esetleg kitöröljék majd egy rosszul sikerült DLC után. Legelöl természetesen a hatalmas steroID-implantátummal felvértezett, robosztus orosz medve, Ivan Karpacsov ellenőrizte a magára szerelt fegyvereket; száz méterig vízálló, lézeres rakéta, átmérőpisztoly és sugárvető, robbanáskor az Egyesült Földi Nemzetek himnuszát játszó dimenziólöveg, különféle echo-csapdák és így tovább.
Közvetlenül mögötte a közelharcban jeleskedő, germán felmenőkkel bíró Heimlich-testvérek beszélgettek, akik bármilyen ellenségen szinte azonnal fogást találtak. Barnásvörös szakállát és csimbókos haját az álla alatt egy copfba összefogó Bruder a kétkezes fegyvereket szerette, ámbár a néhány ütésváltás után kiszabaduló szőrrengetegtől általában nem látott semmit, és ilyenkor össze-vissza vagdalkozott több társát is lemészárolva az évek alatt. A törékeny testfelépítésű, kékes tetoválásokat viselő, farki nyúlványával bárkit lebénító Na’ive inkább a telekinetikus hadviselés fele hajlott; az ellenség fejébe hatolva mindenféle visszautasíthatatlan parancsokat adott nekik: most tegyétek le a fegyvert, törjétek ki a saját nyakatokat, csináljatok csirrrkét, jóó csirrkét, énekeljétek vidáman, hogy „Vénuszi-ül-a-fűben”stb. Két bevetés között bizonyos Mo-oS Ice Lee zenés bárjában szokott ledönteni egy-egy pánkgalaktikus végepukkasztót.
Hozzánk tartozott még a zöldfülű Mort Rickley közlegény, aki egyébként négyszázhuszonhat LV-bevetéssel a háta mögött egyáltalán nem számított újoncnak, viszont az egyik őrült misszió során egy laboratóriumi robbantásnál elszabadult kísérleti űrork-vírus (Atrollo-17) miatt bezöldült a jobb füle, és néha ágyékának megvakarása közben gusztustalanul szörcsög. Amúgy a robbanóanyagok és a robotika nagy szakértője, már ha éppen nem leküzdhetetlen vágyat érezve mindenféle tereptárggyal közösülni.
Aztán ott volt még velünk Dr. Dork-Weber Jedinszky, a lengyel származású egészségügyi tiszt, aki kozmikus energiakutatásokkal szintén foglalkozott; egyik alkalommal például a Fekete Luke névre keresztelt halálcsillagköd-rendszert fedezte fel véletlenül. Továbbá ő felelt az űrhajót irányító központi egység – köznapi nevén ALE-HAL 8x – karbatartásáért; néha bizony hosszú órákig kellett hallgatnia az életunt mesterséges intelligencia véget nem érő panaszait, 0 és 1 karakterekben bővelkedő log-sirámait.
Mint minden valamirevaló a galaxisban bárhol bátran bevethető vérproli szuperosztaghoz, hozzánk is tartozott egy valódi csúcsfejlesztésű, tökéletesen humán-kialakítással bíró, stratégiai szempontból főnyereménynek számító mandroid. A szimplán csak SX7-nek csúfolt kifogástalan viselkedésű és szuperintelligens gépember éppen most indított el egy teljes rendszerfrissítést, hogy a legjobb formájában induljon erre a misszióra.
A legnagyobb rendben zajló marsotérés után pár perccel már a vörös planéta végtelennek tűnő horizontját koptattuk. Ezúttal is a már jól ismert Rettentő Pömpölő harci alakzatunkat vettük fel, ami gyakorlatilag hatunk miatt (SX7 programkódja azt jelentette, az update mindjárt befejeződik, és utánunk jön) egy cingár péniszt mintázott; jelszavunk is ehhez kapcsolódott: Velük aztán senki se ’szakodjon! Minden lépésnél a lábunk alá nézve, megfontoltan haladtunk előre, nehogy esetleg egy marsi arcba lépjünk vagy ilyesmi. Nemsokára a távolból halványan kezdtek felsejleni a bányászkolónia pixeles kontúrjai, majd egyetértésben jobb felbontást állítottunk. Aztán egy antigravitált neontábla jelezte számunkra, hogy már csak 500 armstrongot kell lépnünk, és odaérünk.
Elfoglalt vezetőink nem különösebben kötötték az orrunkra, hogy a Marsot később tervezik-e terraformálni vagy hasonló; annyi információt közöltek csak, hogy több tucat a YourCraft-központi épületének 60. emeletén megtalálható szimulációs gyakorlatból kifolyólag magasan képzett mélybányászati mérnököt küldtek ritka marsi fémeket kitermelni. A számunkra is hozzáférhető, nyilvánosan feltört jelentésekből az derült ki, annyira ritkák ezek a fémek, hogy eddig még egyet sem sikerült találniuk, de nem adják fel.
A bányászkolónia standard méretű lakókonténereinek tüzetes, foton-átvizsgálása során semmi érdemlegeset nem találtunk néhány, sci-fi sorozatot ábrázoló Kirk-kép és Spock-fotó kivételével. Mindegyik konténer nyitókódja ugyanaz volt: 42, bár ennek semmi értelmét nem láttuk. Közben kedvenc orosz-ukrán krímiszériám, a Csillagközi Helyszínelők járt a fejemben, amint kis, sárga proto-szalagokkal zárják le az aktuális bűntény helyszínét. Bár itt még nem bizonyított a gyilkosság, hiszen holttesteket sem találtunk. Gyerünk tovább, még bármi lehet belőle.
A védelmi szempontból szuperérzékeny szögesdrónnal körbevett lakókomplexumot elhagyva a közelben található bányajáratok felé vettük utunkat. Közben SX7 jelezte, hogy még mindig az űrhajón tartózkodik, de már csak egy kicsit kell hanyagolnunk jelenlétét, 24%-nál jár és korszerűbb lesz, mint valaha.
IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS – olvastuk a nagybetűs villogó figyelmeztetést a bejárat felett. Kicsit rasszista ez az exobiológiai entitásokra nézve, gondoltam magamban.
Miután keresztül-kasul végig jártuk a bányarendszerben kialakított főbb útvonalakat, és közben megcsodáltuk a legfejlettebb technológiával készült gépeket és eszközöket, a kihalt múzeumra hasonlító járatok sűrű egymásutánjában úgy éreztük, mintha eltévedtünk volna. Talán napok óta csak körbe-körbe járunk? Hol van egy prospektus vagy egy teremőr? Szerencsére a bányarendszert kialakító mérnökök sem voltak ostobák, így minden vájatban egy holotérképet helyeztek el a falon, amely útbaigazított: ÖN ITT ÁLL.
A labirintusszerű tárnák többszöri felderítése sem hozott sikert. Már majdnem feladtuk a keresést, amikor a pihenőnek kialakított terem egy félreeső pontján kevésbé profin kivitelezett járatra bukkantunk. Nem emberi kéz, illetve hát nem emberi kéz által irányított robotok, egészen pontosan nem az általuk kivitelezett technológiának köszönhetően alkották meg. Annál jóval kezdetlegesebb, primitívebb. Egymás után némileg görnyedve haladtunk tovább a szűk vágatban, amikor nyálkás lábnyomokat vettünk észre. Néhány rutinellenőrzést, ám szerencsére nem vogonokhoz tartoztak, így kevesebb lesz a papírmunka vele.
Az említett járat nagyjából száz méter után kiszélesedett, majd lefelé tartott. Végül aztán egy hatalmas barlangszerű teremhez jutottunk, és ezzel egyidőben furcsa hangfoszlányok ütötték meg fülünket. Fejlámpánkat kikapcsolva, feltűnés nélkül közelebb lopóztunk a fény irányába. Először nem hittünk a szemünknek. Mélybányászati mérnökeink teljes létszámmal a legnagyobb egészségnek örvendve ücsörögtek a padlón, miközben előttük zöldes színű fogvatartóik valamilyen általunk ismeretlen, idegen nyelven brekegtek feléjük.
Módszeresen körbekerítettük őket, nem is vették észre belőle semmit. Néhány percet még vártunk – ezalatt rövid, ám izgalmas kő-papír-olló-gyík-spock játszmákkal mulattuk az időt –, majd, amikor megfelelőnek találtam a helyzetet, gépies hangszínre váltva elkiáltottam magam: ADJÁTOK MEG MAGATOKAT! Erre az összezavarodott nyálkás lények egymástól függetlenül hadarni kezdtek: „Én vagyok a legjobb dolgozó, a hónap élmunkása, sőt nem is, az év legkiválóbb kaparója, velem járnátok mindközül a legjobban!”
Káoszba fulladó kakofon brekegés töltötte be a termet. Univerzális fordítómat újrakalibrálva jöttem csak rá, hogy ADJÁTOK EL MAGATOKAT-nak fordította mondanivalómat. Immáron helyesen ismét átadtam az üzenetet. Hatalmas, szemüregükből kidülledő pupillákkal bámultak. Egyik oldalon sem történt semmi. A csendben még egy légy zümmögését sem lehetett hallani; talán mert a Marson nem élnek legyek. Szigorúan és megtántoríthatatlanul néztünk egymással békaszemet. Aztán az egyik zöldesbarnás, rücskös hátú jószág, izmos hátsó lábaira támaszkodva végül megszólalt.
Kissé törve, de elbrekegte, hogy nem ellenségek ők, csupán jámbor marsi bányászbékák, akiknek szintén az a küldetésük, hogy felhasználható ércek után kutassanak ezen a planétán, mert a John Carter utódaiból álló vezetőség ezt az utasítást adta nekik. Egyáltalán nem rabolták el ezeket a nagytudású földi humanoidokat, csupán meghívták egy kvázi szakszervezeti megbeszélésre, amit itt a mélyben bonyolítottak le, hogy senki ne hallgathassa le őket.
Többek között arról folyt a szó, hogy ebben a marsi kiküldetésben résztvevő mérnököknek igenis ki kell állniuk önmagukért. Fel kell emelniük a hangjukat. Méltóbb munkakörülményeket és magasabb bért követelve. Mert amit itt láttak, az a színvonal a bizony a bányászbéka, vagyis a mi seggünk alatt van. Csak a jóindulat vezérelt minket, segíteni szeretnénk nekik, milyen tárgyalási technikákat és érveket alkalmazzanak pénzéhes cégüket vezető kapzsi főnökeikkel való egyeztetés során. Mert ez, ami itt folyik, egyszerűen megengedhetetlen!
Megnémulva, szinte lefagyva álltunk, hogy akkor most mi van?! Őshonos békák hergelik embereinket a kapitalizmus ellenében? Nincs semmiféle elrablás vagy erőszakos cselekmény, nem kell lemészárolni senkit vagy kompromisszumot nem ismerő túsztárgyaláshoz folyamodni, mert csupán fajok közötti békás kommunikáció zajlik? Teljesen feleslegesen pumpáltuk fel magunkat egy véres leszámoláshoz, mert itt ilyen bizony nem lesz? És most mihez kezdjük egyébként?!
Rádiókapcsolatba léptem SX7-tel, de szomorúan kellett megállapítanom, hogy frissítése még mindig nem fejeződött be, 87%-nál tart. Többiekkel egyeztetve úgy döntöttem, hogy jelentést teszünk a megkerült bányászmérnök-kolóniáról, ám a békákat nem említjük. Békaszünet.
Szerintünk ez így a legtisztább. Ha valamit akarnak, akkor úgyis előjönnek majd ezek a marsi hétéltűek, és kapcsolatot teremtenek a megfelelő vezetőinkkel, van úgyis elég brekegójuk. Nekünk egyenlő bánásmódhoz meg bérfeszültséghez semmi közünk, mi agresszióra kiéhezett, csillagközi harcosok vagyunk.
Elköszöntünk mind a mérnököktől, mind a békáktól. Zárszóként még annyit említettek, hogy pár gyakorlat és már rendben is vannak; teljesen felkészültek a tárgyalásokra. Csapatommal tehát visszafelé indultunk a járaton át. Útközben mély hallgatásba burkolózott mindenki, nem igazán tudtunk feldolgozni ezt a szokatlan végkimenetelt. Se óriásrovarok, vagy arcra tapadó, savat spriccelő szörnyek, de még csak egy árva féreglyuk sem tűnt fel, hogy a káosz dimenziójába vigyen minket. Csupán békák.
A bányászkolónia lakókomplexumát elhagyva, útban az űrhajónkhoz ismét hívtam a mandroidot, ugyanis a Phobos és Deimos holdakon, vagyis a Mars két kisbolygóján olyan brutális csatározást láttunk a megazoom-funkcióval, mintha csak valaki förtelmes pokolbeli szörnyekkel harcolna. SX7 azonban még mindig nem válaszolt, automatikus rendszerüzenet 95%-ot jelzett. Komolyan, Windows alapú?!
Felszálláshoz készülődve, a biztonsági előírások szabályszerű ellenőrzése közben végig azon gondolkoztam magamban, mintha csak valami elcseszett paródia egyik szerencsétlen szereplője lennék, küldetésem pedig telis-tele popkulturális utalásokkal. Mint egy rossz álom, ráztam meg magam. Ekkor a képernyőn hirtelen megjelent néhány karlendítő űrnáci a Hold sötétebbik oldaláról, meg beúszott egy botrányos CGI-külsővel felruházott megacápa, és tudtam. Valami egészen komolytalan dolog folyik itt.
