Linktár

Az ördöglyuk titka

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/12 számában.

Villás Koma unottan bandukolt az őrhelye felé. Ma sem volt szerencséje a sorsoláson. Megint ő húzta a legrövidebbet, a lyukat. Olykor felmerült benne, hogy valami huncutság lehet a dologban, de aztán elhessegette ezeket az ártalmas gondolatokat. Fogta hát a tarisznyáját, benne a kincseivel és az elemózsiával és elindult őrködni a Lyuk-hoz, ahogy négyszáz éve mindig. Félúton találkozott Patás Komával, aki már elindult haza.

– Szevasz kiskomám...! – köszöntötte Villást, hisz ő már legalább hatszáz éves volt.
– Ma sem történt semmi. Szutykos, poros, huzatos hely ez a Lyuk. Jó lesz már újra a pokol melege az öreg csontoknak. Veszek is egy forró fürdőt, ha hazaértem.

Villás már kívülről tudta, és mondta is magában, hisz négyszáz éve minden őrségváltásnál ezt hallgatta.

– Gebedj meg...! – köszönt vissza „udvariasan”. De ezt Patás Koma már nem hallotta, mert messze járt és kellően süket is volt, hogy meggebedjen.

Az utolsó kanyart elhagyva azonnal látta, hogy valami nem stimmel a Lyuknál. Négyszáz év alatt minden sziklát, minden kavicsot, minden porszemet tudott, ismert. És most ott hevert valami a Lyuk közepén, finom porfelhő alatt… És nem mozdult… Még, hogy semmi! De hiszen ez valami! Sőt! Valaki! Egy fenti! Nyakába szedte gacsos kecskelábait és rohant visszafelé.

– Patás Komaaa! Patáááás Komaaaa! – kiabált az öreg ördög után.

Na az után ugyan hiába. Vagy száz éve nem hallott az semmit. Rohant hát tovább. Amire szintén vagy száz éve nem volt példa. Nem nagyon sietett itt senki soha, sehová. De ő most nagyon! Az őrség barlangjánál érte utol az öreget. Kicsit rá is csodálkozott, hogy a többiek mind ott kockáztak és kártyáztak ahelyett, hogy őrködtek volna.

– Gyertek Komák! Nagy baj van! Egy fenti van a Lyukban! Gyorsan!
– Megártott a sok nyers tojás Koma? Vagy a bor volt romlott? Eredj vissza, nézd meg újra! Biztosan nincs ott semmi!
– De mondom, hogy…
– Én meg mondtam, hogy eredj vissza azonnal és őrizd a Lyukat...! Kiabált rá Láncos Koma, az őrség parancsnoka.
– De hát láttam… jól van na… megyek már. A többieknek nem kell őrködni? – kiabált vissza a válla fölött.

Sietősen kapkodta kecskepatás lábait, de az utolsó métereken lelassított. A por közben leült és csillogó, aranyló pirit-réteggel vont be mindent. A Lyukon átszűrődő gyenge napfényben ragyogó test meg sem mozdult. Finoman megbökdöste háromágú villájával, de semmi. Közelebb merészkedett és belerúgott párszor, hátha attól feléled. De nem éledt. Csak feküdt mozdulatlanul. Villás hamar megunta a semmit. Felmászott a kedvenc sziklájára, elővette a tarisznyából a sípját és fújni kezdte. Cseppet sem volt tehetséges, viszont annál szorgalmasabb. Négyszáz éve gyakorolta ugyanazt az egy nótát. A Lyuk elég távoli hely volt mindentől, hogy a halottak ne forogjanak a sírjukban és a Komák is túléljék, amikor gyakorolt. Ezért volt szükség arra a kis huncutságra az őrhelyek sorsolásánál immár négyszáz éve.

Xeronak legelőször a hallása tért vissza. De jobban járt volna, ha inkább süket marad örökre. A vonyító sípolástól görcsbe ránduló gyomra volt a második, ami életjelt adott, aztán nagyon gyorsan észhez tért. Lábra állt és a kínzója felé fordult. Villás először észre sem vette, annyira elmélyült a gyakorlásban, de amikor meglátta kihullott a karmos kezekből a síp.

– Te élsz? Azt hittem, kipurcantál.
– Én is azt hittem. Hol vagyok?
– A pokolban, a Lyukban, a porban. Mondták már nekem, hogy olyan szépen fújom, hogy a halottak is életre kelnek, de eddig azt hittem, hogy csak kedveskedni akarnak. Hogy kerülsz ide? Neked itt semmi keresnivalód sincs!
– A röppróbán nem kaptam meg a szárnyaimat és belezuhantam az Ördöglyukba. Vagyis ide, hozzád. Te egy ördög vagy?
– Az vagyok, de nagyon sokan vagyunk ám! – húzta össze magát félősen Villás a fölé tornyosuló fenti látványától. Még nem derült ki melyikük tart jobban a másiktól. – Szóval a röppróbán nem kaptál szárnyakat. … Mi az a röppróba? És miért nem kaptál szárnyakat? Nem jutott?
– Nem tudom mi történhetett. Hogyan juthatok haza?
– Innen? Sehogy! Legfeljebb, ha tudsz repülni! Ja, hogy nem tudsz… – Villás hosszas gondolkodásba fogott és ki is találta a megoldást. – Segítek neked! De cserébe meg kell ígérned, hogy eltűnsz innen és soha nem jössz vissza! Maradj itt és el ne mozdulj, míg vissza nem térek!

Elsietett és nagyon hosszú ideig volt távol. Xero már kezdett lemondani róla, amikor megjelent a folyosón, nehézkesen cipelve valamit a hátán. Ledobta a porba, amitől újabb piritfelhő fedett be mindent.

– Itt a szárnyad.

Két fonnyadt, aszott szárny hevert a porban, de még így is hatalmasak voltak. Viszont élet nem volt bennük.

– Mit kezdjek én ezekkel? Mágia nélkül semmit sem érnek. Honnan van ez neked?
– Amikor egy Fenti azt mondja valamire, hogy az „ördög vigye”, vagy azt, hogy „a pokolba veled” akkor valaki közülünk útnak indul, és lehozza ide. Már alig győzzük! Lassan minden tele lesz haszontalan ócskaságokkal, félresikerült találmányokkal vagy törött, használhatatlan kacatokkal. Már alig férünk tőlük. Új bugyrokat kellett ásni, hogy legyen helyünk. Legutóbb, amikor épp lehoztam valami vackot, akkor láttam az egyik sarokba betámasztva ezeket a szárnyakat. Hát tessék, a tiéd. És most tűnj el!
– De hát nem érted, hogy ez nem így megy!? Azt hiszed, hogy csak felteszem és odanő?
–Azért megpróbálnád!? – kérte esdeklőn Villás.
– Persze, megpróbálom… – nyugtatta Xero. – Segítenél!?

Villás óvatosan felemelte a szárnyakat, és a csonkokat Xero hátához tartotta. Oda, ahol két gödröcske jelezte a szárnyak helyét. Mindkettejük legnagyobb meglepetésére a csonkok épp beleillettek a gödröcskékbe, és egy halk szisszenéssel oda is csatlakoztak. Azután viszont óriási tűzijáték kezdődött. Szikrák pattogtak mindenfelé, és a Lyukban aranyos forgószél kavargott. A szárnyak megteltek élettel, és Xero boldogan tekergette a nyakát, hogy lássa a csodát. Csapott párat a levegőbe és a magasba emelkedett.

– Tudok repülni! – bömbölte boldogan.
– Hát ja… Egy sárkánynak nem hátrány, ha tud! – mosolygott a nem létező bajusza alatt Villás. – És most tűnj már el innen, mielőtt jönne valaki!
– Köszönöm! Sosem felejtem el! Köszönöm! – hálálkodott boldogan Xero
– Pedig jó lenne, ha elfelejtenéd, méghozzá gyorsan!

A csodás sárkány a magasba emelkedett. Tett pár gyakorlókört a hatalmas teremben, miközben felgyorsult, aztán egy fordulattal kiröppent a Lyukon. Egész testét, és a szárnyait is pirit borította, amitől arany színben pompázott, és röptében apró szemcsék szóródtak róla aranyló sávot hagyva maga mögött a levegőben.

A Dragó Nemzetség még mindig értetlenül állt az események mögött. Senki sem értette, hogyan eshetett ez meg! Mindenki szomorkodott, amikor aranyló szárnyakon kiemelkedett az Ördög-lyukból Xero, aranyló csíkot hagyva maga után. Az őszi napfényben ragyogott, ahogy boldogan röppent fel a magasba és süvítve csapott alá.

Megszületett Pokoljáró, az Aranysárkány.

Villás Koma aznap már nem gyakorolt tovább. Azon gondolkodott, amit az őrség barlangjánál látott. Amíg ő keményen őrizte a Lyukat immár négyszáz éve, addig a többi Koma kártyával és kockával múlatta az időt őrködés helyett. Mióta mehet ez így? És a sorshúzás? Egyre inkább meggyőzte magát, hogy itt valami huncutság van. És nemcsak őt, de a félnótás Patás Komát is becsapják! Pedig voltak sokkal jobb őrhelyek is. Közel a kondérhoz, ahol mindig leesett egy kis maradék, pár finom falat. Vagy a mélybugyor őrhely, ahol jó meleg van és még aludni is lehet kicsit. Jó lett volna…!

Egész este ezeket a gondolatokat forgatta a fejében. Rágta, csócsálta, de megemészteni nem tudta. Egyre sűrűbb, sötétebb gondolatokat érlelt és reggelre megszületett benne a harag. Már tudta, hogy beolvas Láncosnak és nem lesz többé a Komája! A többieknek pedig meg fogja mondani, hogy ezentúl a kondérnál fog őrködni! Legalább négyszáz évig! Nem lesz itt semmiféle sorsolás többé!

Meg sem várta, hogy az öreg Patás leváltsa. Elindult elégtételt venni, mert a harag már forrt benne! Félúton találkoztak és az öreg már épp belekezdett volna a reggeli süketelésbe, viszont Villás egy rövid „– Gebedj meg!” kíséretében elrohant mellette. Az öreg megállt, utána fordult. Nézett visszafelé egy ideig, aztán megvonta a reumás vállait.

– Fiatalok – gondolta magában, és lassan elporoszkált a Lyuk felé.