Kalandárium A garaboncos (részlet)
A kakas már rég világgá kiáltotta a reggelt és elvégezte a napi penzumot is a tyúkoknál, melyet az evolúció szabott rá. Utána bepróbálkozott a baromfiudvar egyéb szárnyasainál is, de ott hosszabb és gálánsabb udvarlásra lett volna szükség. Ráadásul sem a gácsér, sem a pulykakakas nem nézte jó szemmel a túlbuzgóságát. Nagy igyekezetében valahogy a csöppet sem madár, viszont annál nagyobb szamárcsődör mögé keveredett, ami a veszélyt megérezve úgy rúgta föl a trágyadomb tetejére, hogy annyit még életében nem repült egy szuszra. Ott aztán tollafogyottan elterült a szerelemtől kiégett Casanova. A baromfis fölötti szivárványt ugyan csak fekete-fehérben látta, de a fölötte keringő dögevők látványa új kihívásra serkentette. A hollók nem is sejtették, hogy ma még talán ők is terítékre kerülhetnek.
Macskát a pitymallat az árokparton érte. Néhány határozatlan kísérlet után a hajnali ébredést áthelyezte délutánra. Aztán meg azon csodálkozott, hogy hol maradt a reggeli kakasszó. De a kakas addigra már rég a jól megérdemelt sziesztáját töltötte. Próbálta betájolni, hogy hol is van, és ha már ott van, akkor miért is van ott. De az alkoholba áztatott színes üvegszilánkok csak lassan álltak össze egy elcseszett kaleidoszkóppá. Sokáig vajúdott rajta, de csak megszületett. Kissé farfekvéses és fogyatékos lett ugyan, de mégiscsak az elmúlt idők emléke jött világra.
* * *
Gyerekkora óta számtalanszor hallotta az Aranyváros Legendáját. Kocsmák füstös, sötét zugaiban titkos térképek cseréltek gazdát. Vásári csepürágók, bábosok előadásainak színhelye volt. Udvari dalnokok megírták, a lantosok megénekelték. Egy csodás városról szóltak a dalok, a mesék, hol aranyból van szinte minden, a drágakövek az utcán hevernek és az emberek felhőtlenül boldogok. Azonban még senki tért vissza onnan, hogy elmesélje, hol is található ez a csodás hely. Csak a legendákban létezett.
Esztendők óta hordta magával A Lúdvérc kódexét. Egy hűvös őszi napon szerezte, amikor a világ térdig járt az avarban. Hatalmas csata dúlt a Tetejetlen Fa lábánál, ahol a Lúdvérc épp éjfekete sárkány képében készült elpusztítani Pipit, a kis vajákot, aki rovásoktól és rúnáktól díszes botjával viszonozta a csapásokat. Ekkor érkezett meg egy földre hajló szivárványon, Tarka nyakában ülve. A kék sárkány azonnal tépni, marcangolni kezdte A Férget. Macskának alig maradt ideje leugrani a nyakából. A két óriás életre-halálra küzdött s amikor a csata eldőlt A Lúdvérc összeégett, megcsonkított teteme feküdt a Tetejetlen Fa tövében egy hatalmas fekete vértócsában. Koromfekete szeméből kihunyt a ragyogás és lassan elkezdett átalakulni. Ezernyi alakot vett fel rontással teli élete során. Ezek most mind megjelentek egy-egy pillanatra, szörnyű látványt nyújtva. Legvégül egy torz emberi tetem maradt csak a fekete és kék pikkelyekkel telehintett vértócsában, mellette pedig egy egyszerű bőr tarisznya feküdt. Miközben Pipi a kék sárkány szörnyű kínjait próbálta enyhíteni és sebeit gyógyítani, addig Macska átnézte az iszákot. Csupán néhány gondosan lezárt csuprot, egy kódexet és egy borostyánokkal díszített tőrt talált. A csuprok tartalmáról fogalma sem volt, olvasni pedig nem tudott, így kivette a díszes tőrt. Aztán rövid habozás után visszatette, majd a kódexet emelte ki és tette a saját szütyőjébe. Előtört belőle a minden férfit éltető „Majd jó lesz még valamire!” gondolat. Aztán évekig cipelte magával mindenhová. Olykor belelapozott, hátha már megérti a rovások titkát, de mindannyiszor csalódottan csukta vissza. Egy három napos tivornya vége felé aztán, amikor a borosüvegekben lakozó szellemek már szinte mindenkit padlóra küldtek, megint elővette a kódexet. És a rovások életre keltek. Szarvas madarakat látott és tollas szarvasokat. Nyulak elöl menekülő farkasokat, és a felhők között úszó halakat. Dühösen csapta össze a lapokat és azzal a lendülettel vágta bele a kódexet a tűzbe. A lángok először riadtan húzódtak vissza, de aztán óvatosan bele-belemartak a bőr borításba és a szépen fűzött pergamenekbe. Hirtelen sötét, fekete lángok hasítottak bele az éjszakába és a lángok között megjelent A Lúdvérc szelleme. Meglepetten körbetekintett. Nála meglepettebb talán csak Macska volt.
– Mit akarsz? – kérdezte aztán A Féreg.
Macska nem volt túl felkészült a túlvilág dolgaiból, de azt tudta, hogy egy szellem sosem hazudhat.
– Hogyan jutok az aranyvárosba? – kérdezte Macska vigyorogva.
– Kövesd a csillagot, ami nappal is ragyog, míg a Könnyek tavát el nem hagyod. Vízköpők serege ott egy irányba mutat s a szelíd óriás majd mutatja az utat – szavalta Macskáéhoz hasonló mosollyal A Féreg. Azzal a fekete lángok felcsaptak a fák lombjáig majd kihunytak. A kódex pedig elporladt a tűzben.
Na most aztán sokkal okosabb lettem – gondolta Macska csüggedten – és a kódex is oda.
Ezután nagyon sokat gondolkodtak Tarkával a versike megfejtésén, de szinte semmit sem sikerült kiokoskodniuk. Egyedül abban jutottak megegyezésre, hogy a napot kell követniük a Könnyek taváig, bárhol is legyen.
Követték hát a napot. Napról napra.
Bárányfelhők magasából látta meg a hegyek közt rejtőzködő apró települést. Intett a sárkányának és Tarka azonnal reagált. Gerincén finom remegés futott végig az arany színű tüskék mentén. Szárnyait összezárva sebesen zuhanni kezdett. Macska ezt sehogy sem tudta megszokni. A repülés is körülbelül olyan távol állt tőle, mint az úszás, de ez a zuhanás dolog meg végképp. Hányinger, szédülés és Tarka kárörvendő gondolatai környékezték minden alkalommal. Mégis kitartott. Majdnem mindig. Sokszor csak a nyakába kötött köpönyegének fojtó szorítása mentette meg a hányástól. De volt, hogy az sem. A zuhanást kísérő égzengés és villámlás sem javított a közérzetén. Mondjuk a csodás ívű tarka híd, a szivárvány, amin lefelé siklottak, legalább szép volt és minden alkalommal más.
Ki is sorakozott a „derült égből villámcsapásra” a faluszéli ivó törzsközönsége a tópartra, és egymást lökdösve, mutogatva, tátott szájjal lesték a csudát.
Tarka földközelbe érve kitárta a szárnyait és lassuló tempóval bár, de még mindig sebesen siklott végig a szűk szurdokban, amit a tóból lefolyó patak vájt a sziklákba. Aztán a tó fölött suhant, ahol a sebességétől a szél mély ráncokat mart a békés víztükörbe. A parton, ahol földet ért, és még hosszan csúszott a nedves füvön. Lábaival mély barázdákat marva a gyepbe lassan megállt, közvetlenül a bámészkodó kocsmatöltelékek előtt. Bömbölt egy óriásit, és a levegőbe eresztett egy hatalmas lángcsóvát, csak, hogy még hatásosabb legyen az érkezésük.
Az ivócimborák tágra nyílt szemekkel, némán figyelték, ahogy épp véget ér az életük. Egy elcsukló hang törte meg az áhítatot.
– Azt hiszem, elmúlt a szorulásom. Gatyát kell cserélnem. De nincs másik – szólalt meg az egyik öreg „boroskorsó”
Macska vidáman csusszant le Tarka nyakából.
– A Garaboncos – suttogták a csudálkozók.
Megszokta már az effajta fogadtatást. Hátra lendítette éjfekete köpönyegét, megigazította díszes bőrvértjét és a tarisznyát az oldalán. Kézbe vette Pipi hosszú, rovásokkal és rúnákkal díszített botját, ami valahogy hozzá került, és három nagyot lépve az emberek elé állt.
Tarka lefeküdt a gyepre, és vidáman figyelte az eseményeket. Százszor látta már, de nem tudta megunni imádott Mammiia előadását.
– Hét nap, hét éjjel jöttem. Csillagok tejfehér útját róttam, s a Tetejetlen Fa felett szálltam szárnyas paripámon. Bejártam a Napkirály birodalmát a Tejillatú pusztától az Óperenciáig a Lúdvérc után kutatva. Tudjátok-é merre van? – adta elő a már jól begyakorolt magánszámát.
Közben óvatos léptekkel, lassan érkeztek a kunyhók felől az emberek. A gyermekek az anyjuk szoknyája mögül kukucskáltak. Zárt világ volt a kis falu itt a hegyek ölelésében. Mindenki ismert mindenkit, és a többség közeli rokonságban is volt egymással. Látszott és érződött az évszázados beltenyészet tompító hatása. Saját mesékkel, színtelen legendákkal, egyszerű szókinccsel, különös, különleges szokásokkal.
Most pedig rémült, csodálkozó tekintetekkel.
Macska engedett a szorításon.
– Mondjátok hát, ki itt a főnök?
Minden tekintet egy középkorú, középmagas, sebesen józanodó férfira szegeződött, és a többiek óvatosan hátrálni kezdtek. Ott állt egyedül, három lépéssel a gyávábbak előtt. Rémült tekintete a Garaboncosról a sárkányra ugrált.
– Én vónék – mondta megszeppenve.
– Igencsak megéheztünk, megszomjaztunk! Adjatok ennünk!
A már majdnem teljesen józan főnök magához intett egy fürge lábú fiút.
– Eriggy fiam, uccu, hozz egy csupor tejet meg egy véka tojást, de izibe!
Ismerte a módit. Tudta mivel, s hogyan kell kínálni a Garaboncost, hogy elvigye a rontást.
– Addig áruld el nekem ki a falu legvitézebb harcosa! Hívd őt ide!
Tarka unottan az égre nézett és csalódott gondolatot küldött Macskának.
– Már megint? Olyan rég pofozkodtál már?
– Kezdek berozsdásodni. Kell egy kis szórakozás! – küldte vissza vigyorogva a gondolatot Macska.
– Hívjátok ide Ábelt! – kiáltott a főnök még rémültebb tekintettel. Egy vén saskeselyű bölcsességével horgasztotta le a fejét. – Mi lesz még itt? – gondolta.
Előbb érkezett a tojás és a tej. Macska egy nagyot kortyolt a csuporból, a tojásokkal teli vékát pedig Tarka elé tette, aki azzal a lendülettel be is kapta. Aztán az üres vékát magasra köpte és egy lángcsóvával hamuvá égette. Az emberekre finom pernye hullott. A sárkány épp indulni készült, hogy az előétel után elfogyasszon egy lovat, vagy disznót, esetleg egy ökröt, amikor a hamufelhőből előlépett egy kisebbfajta óriás. Mellette minden és mindenki kicsinek, gyengének és törékenynek tűnt. A termete százéves tölgyé, combjain a nadrág kihasadva, az öklei harci buzogányok. Vállaihoz egyetlen ölelés kevés volt. Kerek álla, széles állkapcsa, többszörösen törött orra, és szelíd, galamb tekintete volt. Egy komor bika lépteivel közeledett. Tarka visszakozott.
– No ez érdekes lesz – gondolta.
Macska megvető tekintettel honorálta a kötekedő megjegyzést. A Garaboncos sem volt apró termetű, de az ifjú hegyomlás előtt ő is csak egy nagyra nőtt gyermeknek tűnt.
– Azt hiszem én most bántani foglak és te azután sokáig sírdogálsz majd valahol, ahol senki sem lát. – szólt Macska kötekedőn, és már lépett is előre, hogy beváltsa az ígéretét.
– De miért? – kérdezte Ábel.
– Mert ahhoz van kedvem.
– De miért? – jött az újabb kérdés.
– Mert idegesítesz! – és tényleg!
– De miért? Én nem akarok verekedni, mert nem bírom a vért. - mondta Ábel szelíden. Azzal hátat fordított, és ahogy jött, úgy ment is.
Macska csak hebegett, mert így még sohasem taglózták le. Ez jobban fájt mintha egy jó kiadós verést kapott volna.
– Gyere vissza te fattyú! A kutya igya a véred! – kiáltott utána, de az ifjú meg sem hallotta.
Macska, hogy szégyene ne perzselje fel a parádés belépőjével szerzett tekintélyét, gyorsan feltalálta magát.
– Igyunk! – ragadta karon a főnököt és maga után ráncigálva indult az ivóba.
– De én már nem…
– Azt mondod, a vendéged vagyok?!
– Én nem mehetek oda vissza! Az asszony….
– Ugyan már! Csak nem félsz egy asszonytól!
– Nem, de…
– Akkor jó! Igyunk!
– De én nem tehetem, mert megfogadtam, hogy egy nap csak egyszer rúgok be! – fakadt ki a főnök.
Most már Macska is kifakadt.
– Az egyik nem verekszik, mert nem bírja a vért, a másik nem iszik, mert fél egy asszonytól. Hát hová kerültem? – azzal köpött egy hegyeset.
– Van még valakinek valami kifogása, nyafogása, picsogása? Ettől, még a pokol is jobb hely lehet! Takarodj az asszonyod szoknyája alá te töketlen kurafi! – azzal kirúgta a főnököt az ivóból. Leült egy asztalhoz.
– Kocsmáros, sört ide! És hozz valami rendes étket is!
Nekilátott hát egyedül a búfelejtésnek, amit már rég tökélyre fejlesztett. Most is megoldotta hibátlanul.
Csak másnap, a szieszta utáni kakasszó térítette magához a kocsma melletti árok partján. Tarka ott ült mellette, és híven őrizte az álmát. Egyik szárnyát fölé tartotta, hogy óvja a szemerkélő esőtől. Nem szólt semmit, nem is gondolt, csak csendben odatolt egy csupor tejet a Garaboncosnak.
A kakas félig lehunyt szemmel figyelte a fent köröző hollókat.
