Linktár

Újnap Hava: Walpurgis-éj, a mi esténk

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/10 számában.

Fiona fájó hassal, remegve sétált az anyjához, és félrevonta. Az anyja látta az aggodalmat és kínt az arcán, ezért gyorsan elköszönt a többi falusitól. Óvatosan letérdelt a lányához, hogy a szemébe nézzen.

– Mi történt, kicsim?

Fiona nem tudta kimondani zavarában, csak lehajtotta a fejét, kitárta a kezeit, amivel takarta fehér szoknyáján a vörös foltot. Az anyja finoman megölelte, és halkan suttogva próbálta megnyugtatni, ezzel enyhíteni a fájdalmát.

– Semmi baj – mondta Fionának. – Mondtam, hogy eljön ez a nap. Pont a legjobbkor történt. Ma este végre velünk tudsz jönni.

Fiona nem értette, miért örült ennyire az anyja, de kicsit megnyugtatta a széles mosoly.

– Hova?
– Mától fogva te is nő vagy. Ma este lesz a tavasz első napja, a mi esténk.
– A mi esténk?
– Gyere, pihenj le, szükséged lesz ez erődre – azzal édesanyja hazavezette az apró faházba, amiben éltek.

Estére Fiona apja hevesen vitatkozott az anyjával, pedig ritkán hallatszott heves szó kettejük között. Fiona anyját úgy emlegették, mint a falu legszebbje. Egy telt, gyönyörű nő, aki egyszerre tűnt édesnek, mint a méz és erősnek, mint az acél. Minden férfi tiszteletben tartotta és minden fiú szerelmes volt belé. Fiona legtöbb barátja csak azért járt át hozzá, hogy az anyját lássák. Minden család be akarta kötni Fiona fejét, mert ha csak fele olyan nő lesz, mint az anyja, máris a legjobb fogás a faluban. Amennyire imádta az édesanyját, annyira félte is. Egy tökéletes szobornak látta, akiből olyan szabadság és önbizalom áradt, amitől aprónak érezte magát.

A vitát hallgatva Fiona rájött, hogy nem először hallja. Ez az egy este mindig feszültséggel telinek bizonyult a faluban. A férfiak mérgesen jártak és a nők izgatottan készülődtek. Az apja állította, hogy ez az este gonosz, hogy ez az, amikor elrabolják az asszonyokat, de az anyja nem értette, hogy miről van szó. A vita szép lassan elcsendesedett, ahogy a telihold sárgás fénye bevilágított az ablakon. Fiona édesapja egyre fáradtabb lett. Lassan, beszéd közben leült az ágyra, nagyokat ásítva még akkor is magyarázott dolgokat, amikor az anyja levette a csizmáját és befektette az ágyba.

Finona kinézett az ablakon és látta, hogy minden férfi elment aludni. Egytől-egyig minden házban az urak és a fiúk ásítozva feküdtek. Nem értette, hogy mi történik, csak zavartan figyelt kifelé. Hunyorogva látta, ahogy az erdő sötétjéből magas, szarvdíszes női alakok léptek elő a holdfénybe. Idős asszonyok, talán száz meg száz évesek is lehettek, de erősen és elegánsan jártak, fejékeikből vörös virágok ágaztak ki. A falut járva fehér port fújtak az utcán, amitől minden férfi azonnal álomra szenderült.

Fiona rettegve rohant az édesanyjához és rángatta a szoknyájánál fogva. A nő ijedten ugrott az ajtóhoz, de mikor kinyitotta és meglátta az agancsos nőket, megnyugodva sóhajtott. Értetlenkedő lányához fordult.

– Indulnunk kell.

Fionát kézen fogva vezette az anyja, ahogy sok barátnőjét az ő anyjuk. Minden nő, aki nála idősebb volt, egyként követte az erdőbe a díszes agancsokat viselő idős nőket. A rengeteg elnémult, még egy bagolyhuhogás sem hallatszott. A Hold fényének egy sugara mutatta az utat egy ismerős csapáson, amin már sokszor sétált, ahol régen úgy el tudott bújni bújócska közben a fiúk elől, hogy sosem találták meg. Hiába félt, hiába érezte a vérzése kínjait, a görcsöket, az értetlenség okozta pánikot, ez az egész mégis természetesnek tűnt – itt lenni a többiekkel, ezt az utat járni. Meg akarta kérdezni az anyját, hogy hová mennek, de valahol legbelül már tudta.

Érezte, hogy az anyja szeretetteljesen megszorítja a kezét, és látta nyugtató mosolyát. Fiona nagy levegőt vett, beszippantotta az elmúlt esték esőjétől párás levegő édes illatát, kiélvezte a lágy, hűvös szellőt ezen a melegedő estén.

Egy nagyobb domb tetejére értek, ahol az egy hatalmas szikla előtt máglyarakás lobogott. A tűz körül fehéres hamuszínű, puha homok volt egy nagyobb termőföldnyi területen. A sziklába számára ismeretlen, régi jeleket véstek. Fionát vonzotta a kő, ujjai játékosan simítottak végig a vájatokon. Annyira elmerült benne, hogy már csak azt vette észre, hogy mindenki a tűz köré gyűlt és a három idős, agancsos nőt hallgatja. Gyorsan betolakodott az anyja mellé.

– Ez az este, mikor a hideg véget ér, mikor a zöld csillag fénylik és a sárga Hold vezet minket. Még nincs tavasz, még nincs meleg. Egy este, ami nem a télé és nem a nyáré. Ez az este a miénk. A szabadságunké. Kik az új asszonyok?

Fiona sikkantott egyet, amikor az anyja odatolta az öreg nő elé. A ráncos arcú asszony csillogó szemekkel mérte fel, amitől a lány gyomra összeszorult. A görcsöktől remegtek a lábai és izzadtság futott le a hátán, ahogy nézték őt. Az édesanyja megfogta a hálóköntöse végét és egy mozdulattal lehúzta róla. Fiona még egyet sikkantott. Félve takarta el a meztelen testét. Elsőre az anyjához fordult, kérdezni akarta, hogy miért tette ezt, de látta, hogy megannyi nő vetkőzni kezdett. Mikor visszafordult, az öreg hölgy óvatosan felé nyúlt és fehér homokkal festette be az arcát, amitől ő azonnal összerezzent.

– Vesd le a szégyened! – mondta a szarvas nő kedvesen. – Engedd el a fájdalmadat, feledd el a félelmeidet! Ma szabad vagy. Ez a te estéd.

Fiona egy nagyot sóhajtott, és azzal mintha mindent kifújt volna magából. Elmúltak az aggodalmai, a fájdalmai. Hátranézett és látta az anyját, aki még mindig gyönyörű volt az összes többi nő között is, legyenek azok teltebbek vagy fiatalabbak. Mégis, most először nem érezte kevésnek magát. Körbepillantva látta, hogy az agancsos asszonyok mindenkit bekentek a homokkal, és mindannyian megnyugodtak.

Fiona az anyjához lépett és megölelték egymást.

– Mi történik most?
– Most? – édesanyja megsimogatta a lány fehér arcát. – Jól érezzük magunkat.

A válasz után megszólaltak a dobok és a falu asszonyai énekelni kezdtek. A három szarvas asszony mosolyogva nézte őket. Fiona otthagyta a barátait és hozzájuk lépett.

– Köszönöm! – mondta szendén és a három alak csak bólintott.

A daluk hajnalig szólt, a Hold fényében átugrották a lángokat, táncoltak, játszottak, nevettek, történeteket mondtak. A napfelkeltével értek haza, leporolták magukat, fájt a lábuk, elfáradtak, de csak mosolyogni tudtak akárhányszor meglátták egymást. Másnapra pedig minden visszatért a szokásos kerékvágásba. A férfiak felébredtek, Fiona hallgatta, ahogy az apja kérdezgeti, honnan ez a sok homok a házban, és mitől ilyen fáradt az anyja. Magyarázatot követelt mindenre, de a lány csak nézte az erdő szélén eltűnő három szarvas alakot, és máris várta a következő évet.