Linktár

Horror Hava 2: Holt város

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/11 számában.

A ló patái a fahídon kopogtak, miközben a lovas türelmetlenül kereste a kapuőröket, akiknek a vámot kellett volna beszedniük. Azonban a város bejárata kihalt volt, és az úton se látott kereskedőket vagy földműveseket. Így még inkább furcsállta a dolgot, de nem hagyta, hogy bizalmatlansága elrémissze.

István, a lovag azonnal megérezte a város bűzét, amint beléptetett a kapun, mert az eső jó ideje nem mosta el azt, amit az emberek kiöntöttek az utcákra. Az első lóitatónál kikötötte a hátasát, megsimogatta a fejét, miközben levette róla a pajzsát, amit utána felvett a hátára és körbenézett a kihalt utcákon. Sehol nem hallotta gyerekek kacaját, szekerek nyikorgását, harang kongását vagy öregek vitáját.

– Maradj! – parancsolta a férfi a lónak, majd elindult, jobbját a kardja markolatára téve. Kevés vértet hordott magán, hiszen nem várt támadást, de keze végig a markolaton maradt, ahogy lassan haladt az utcán.

István hajolva nézett be a pékség nagy ablakán, de ott sötét volt, és a másik oldalon a cipész kihalt boltjának ajtaját is csak a szél mozgatta.

– Van itt valaki? – kérdezte István, de nem érkezett felelet. Tekintette a templom felé fordult, és rájött, hogy ha valami történt, az emberek oda menekülhettek. Az üres lakások mind kihaltak voltak, pár nyikorgó ablakon és ajtón kívül csak a saját kopogó lépteit hallotta.

Gondolatai elkalandoztak közben, mert nem tudta elképzelni, mi történhetett. Fekete halál? De nincsenek rohadó tetemek. Támadás? Hol van a győztes fél, és ha törökök voltak, akkor miért nem égették fel a várost? Egyik válasz sem magyarázta meg az itt történteket.

Az egyik nyitott ajtónál megtorpant. Véres, nyusziszerű varrott babát látott meg az ajtófélfánál. Kardját kivonta, és újra körbenézett. Az ajtónak volt egy apró csengője, hogy hallják, ha valaki belép, ez most a szélben lengedezve csörgött. István rámarkolt az ajtóra és teljesen kitárta. A lenyugodni készülő nap fénye betöltötte a lakást, ahol vért látott, és harc nyomait. Széttört asztalok és székek fogadták, amiket kardjával félresöpört, hogy lássa, van-e alattuk valami, de csak egy leszakított kezet látott. Undorodva hátrált meg és lépett ki a házból. Állatok vagy vademberek tennének csak ilyesmit. A lovag fején átfutott, hogy a mesék a vámpírokról és a vérfarkasokról talán mégis igazak lehetnek. Kardját két kézre markolta és most már ijedten nézett körbe, de az utca továbbra is üres volt. Kihúzta magát és lassan elrakta a kardját. Nem tudta, mi történik, de azt igen, hogy nem szabad innia az itteni vízből vagy ennie az ételből, ameddig a végére nem jár. Rémülten jött rá, hogy lovát a víznél hagyta hátra, így rohanva indult vissza érte.

De már csak a kantár darabjait találta a fán, a ló nem volt ott és sehol sem látta. István komoran fogta meg a bőrszíjakat. A hűvös esti szelet érezte az arcán és félresöpörte a tincseket az arcából. Hangot keresett, de csak pár csendes nyikorgást hallott. Ajtókat és ablakokat. A kantár maradékát félredobva ismét megindult a városba.

Az utcákon senki sem volt, pedig a lovag pár patkánnyal is megelégedett volna, de még azoknak se volt nyomuk. Az utca pora forogva táncolt az utca közepén, amikor István ismét a pékséghez ért. Az ajtót a kardjával tolta be, de itt is csak egy széttépett embert látott. A szagtól undorodva lépett ki, és egészen a másik ház faláig hátrált. A feje kavargott, a gyomra összerándult, majd öklendezve kezdett köpködni. A száját letörölve látta elszürkült bőrét. Figyelte egy kicsit remegő kezét, majd ökölbe szorította és addig koncentrált, ameddig abba nem hagyta az önkéntelen mozgást.

Kardját elrakta és lassan besétált az egyik több szintes házba. A lépcsőn egy ember feküdt, aki a jelek szerint saját magába szúrta kését. Az első emeleti szobában három testet talált, egy családot. A kislánynak elvágták a torkát, az asszonynak csúnya sebei voltak egy késtől, a férfi feje pedig be volt törve. A többi lépcsőn további holtak voltak. Ketten legurultak és nyakukat törték. A másodikon a szoba üres volt, de olyan bűz áradt onnan, hogy a férfi be se lépett inkább. A harmadikon kaparások és ütések nyomai voltak az ajtón, pár helyen még vérfoltok is. Mikor megnyomta az ajtót, nem nyílt, így pár erősebb rúgással tört át a bútorokból hevenyészett barikádon. A sarokban két öreg ölelte egymást.

– Jól vannak? – kérdezte, de nem jött válasz. Közelebb lépett, de az öregek meg se mozdultak. Mikor eléjük térdelt, látta, hogy a pár már nem él. Szomorúan hajtotta le a fejét, de ekkor a nő szája mozogni kezdett. Közelebb hajolt, kezével megérintette az asszony arcát. A szájból ekkor bogarak másztak ki, amitől Istváni jedtében hanyatt esett, majd egészen az ajtóig hátrált. Hevesen kapkodta a levegőt, és a fejét fogta. Ekkor látta, hogy az egyik rovar a kezére került. A kezét rázva próbált megszabadulni a dögtől, és mikor sikerült, felugrott és kirohant a szobából, le a lépcsőn, olyan gyorsan, hogy a falnak csapódott, és érezte, ahogy a világ megfordul vele. Émelygett, és a világ olyan folyékonynak tűnt. Léptei lassúak és bizonytalanok lettek. Sokkal jobban megtartotta a távolságot a holtaktól. A korláton nem érintette meg azokat a pontokat, ahol a fán bebarnult vérfoltok voltak. Kiérve érezte a hidegebbé vált szelet és köhögni kezdett, de annyira köhögött, hogy az már fájt, és lassan öklendezésé vált, így kénytelen volt oldalra köpni azt, ami szájába került.

„A templom!” jutott ismét eszébe a lovagnak. Ha bárhol, hát ott lehetnek túlélők. A hűvös szél miatt köpenyét jobban magára húzta és pár bizonytalan lépés után végre sikerült újra természetesen járnia. Elindult a város belseje felé.

A fehér torony már messziről elárulta a templom helyét. Az öreg harang szótlanul lógott, a lovag úgy érezte, az is meghalt a várossal együtt. A kapu felé haladva ismét rátört a rosszullét és a falnak kellett dőlnie, hogy ne zuhanjon azonnal a földre. Ezúttal el is hányta magát és csak késve ébredt rá, hogy ezzel megszentségtelenítette a templom falát. Szégyenkezve gondolt bele, mit tesz vele ez az őrült hely. Miféle pokol az, ami ily alantas tettekre kényszeríti őt? A gondolatait egy erősebb széllökés zavarta meg. A hideg szél a csontjába mart, így szinte a fal mellett kúszva próbálta elérni a kaput. Erőlködve nyomta azokat, hogy végre kitáruljanak.

Odabent a padok soraiban ülők mind halottak voltak. A Szent Könyv a pódium oldalán, a földön hevert. A lovag szótlanul ment végig a sorokon egészen a pódiumig, hogy felvegye a fekete könyvet. Finoman felemelte, becsukta és Jézus szobra elé rakta. A gyertyák már csonkig égtek. Térdre borult a szobor előtt és fejét előre hajtotta, kezeit imádságra kulcsolva könyökölt az asztalon. A világ egyre homályosabb lett és a rosszullét állandóvá vált. A holtak bűze gyomorforgató volt, de nem hagyta magát. Nagy levegőket vett, majd felnézett a szoborra. Ahogy a nap fénye lassan elhagyta a templomot, úgy sötétedett be a lovag előtt is a világ. Minden erejével összpontosított, miközben imádkozott. Az imát ismételgette, miközben érezte, hogy lassan elájul.

– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved! Jöjjön el a Te országod! Legyen meg a Te akaratod!

Hirtelen riadt fel. Fejéhez kapott és látta, hogy pár gyertya most ég, de viasztestük ébenfekete lett. Értetlenül nézett körbe, kereste, ki gyújthatott gyertyákat, de senkit se látott. Majd egy nyikorgó hangra lett figyelmes és az oldalsó ajtón egy apácaruhás alakot pillantott meg.

– Nővér! Jól van? – kérdezte István és közelebb lépett, de a lehajtott fejű nő kezeit összekulcsolva csak sétált felé lassan.

– Nővér? – szólította meg ismét az apácát és keze a kardja markolatára csúszott. A nő nem szólt, de már csak lépések választották el őket egymástól. A lovag kicsit előre hajolt és ekkor meglátta a nő halott arcát, beesett, aszott és száraz szemeit.

A halott apáca ekkor hörögve rontott Istvánra karmos kezeivel, mire az ösztönösen kardját előrántva vágott felé. A kifröccsenő, alvadt vér eloltotta az egyik gyertya fényét és a test térdre borult, majd oldalra zuhant. A fej koppanva landolt a pódium szélén, majd legurult a padok közé. A férfi fuldokolva vette a levegőt és nézte véres kardját. Zavarodottan figyelte a lefejezett testet és hitetlenkedve magyarázta magának, hogy az már nem volt ember. Jézus szobrához fordult, de annak a szemén vér volt, ami lassan folyt le az arcán. Ekkor István ismét furcsa hangokat hallott és megfordulva látta, hogy a tetemek lassan, ropogva mozgolódni kezdenek. Esetlenül, mintha az élőket gúnyolnák, kúszva-mászva indultak meg a padokon át és a földön vonszolva magukat.

– Nem! – üvöltötte István és a kardját két kézre markolta. – NEM!

Az első érkező tetemnek, ami a pódium lépcsőjén kúszott fel, lehasította a feje tetejét. Majd vadul vagdalkozni kezdett a minden irányból érkező holtak serege felé. Érezte, hogy a tömeg lassan maga alá temeti. Egy idő után már csak rúgva tarthatta távol őket, végül a pódiumon lévő asztalokat borította a tömegre. Ezzel nyert pár pillanatnyi szabadságot, de ekkor hátulról az apáca fejetlen teste karolta át a nyakánál. Ösztönösen hátrált neki a falnak, és pár ütés után a test el is eresztette. A tetemektől már nem is látta a templom többi részét. Ismét üvöltött egyet, a hangja remegett a félelemtől, majd rohanva rontott a tömegnek, kétségbeesetten igyekezve átvágni magát köztük. De a rohama első léptei után egyre bizonytalanabb lett. A tömeg nem akart fogyni, szinte már csak karokat látott mindenhol, amik felé nyúltak. A ruháját tépték, a vértjét rángatták. Vágni akart, de a kardja megakadt a tömegben. Nem bírta mozgatni és érezte, hogy ha nem engedi el, ő maga is meg kell, hogy álljon. Gyűlölte a gondolatot, de így tett és a kardja lassan elveszett a tömegben. Ezután még tudott pár lépést tenni, majd érezte, ahogy megragadják a karjait. Lépni akart, de már a lábait is lefogták. A hajánál fogva húzták hátra, és a rohadt mancsok már az arcát karmolták. A lovag akaratlanul is elkezdett könnyezni és próbált szólni, de már nem volt képes rá. Érezte a sötétséget, ami elnyeli, érezte a hideg halált. Minden fagyos lett, hideg és a sötét, akár a Pokol. Becsukta a szemeit és elfogadta a sorsát.

Hiába voltak csukva a szemei, mégis meglátta a fényt, ami a kapuból áradt. Felnézve megpillantotta a kitárt kapukat, amiken át vakító, aranysárga fény töltötte be a termet. A fény az arcát érve felmelegítette és ettől mosolyra fakadt. A kapuban ekkor két mennyei alak jelent meg. Csillogó vértben, büszkén vonultak be, egyikük kezében lángoló pallos. A holtak kezeikkel takarták szemeiket a fény elől, és sziszegve nézték az érkezőket, akiknek puszta közeledte is porrá változtatta a holtakat. Az ezüst vértes kerubok puszta ittléte elsöpörte a holtak seregét. A páros megállt a lovagnál és az egyik mellé térdelt.

– Él – mondta a társának és átadta neki a fáklyát, ami István szemében még mindig mennyei fegyverként fénylett. A másik megigazította a szája előtt a ruhákat és undorodva nézte a rengeteg testet.
– De még mindig álmodik – morogta válaszul.
– Hihetetlen – ámult a térdelő és megérintette István izzadt homlokát. – Egy egész várost győzött le a kór, de ő túlélte – mondta elismerően, és felállt a pódium lépcsőjén fekvő István lovag mellől, aki csak mosolygott álmainak angyalain ebben a holt városban.