Ősz köde
Még idevárlak a kerti padon, begubózva az őszbe
hallgat a táj, körülöttem elúszik a köd gomolyogva,
nincstelenül, kicsapottan, a lelkemet általölelve
nyári napoknak a tétova néhaisága motozza.
Elfeledett dalokat hoz a szél csak a messzi mezőkről,
holt szerelem sikolyán fut a balga idő a homályba,
álmaimat sosem érem utol, vele sorsom is eldől,
itt maradok kifakult örökén balogul, skatulyázva.
Alkonyodik, hamarost csak a lámpa világlik a ködben,
láp ölel át, amiből menekülni ma nincsen esélyem,
elnyel a föld, belemúlik a lét szomorún, vizenyősen
félbe csitulnak az álmok a lagymatag őszi esőben.
